Józsai néphagyományok
Napjainkban sokat beszélünk az urbanizációról, arról a folyamatról, amikor a falusi lakosság látványosan javuló életkörülményei, művelődési lehetőségei következtében városi ember módjára kezd élni, viselkedni és beszélni. Józsa lakossága ma a gyors városiasodás korát éli, de nem mindig a jó értelemben. Az emberek kissé zárkózottabbak lettek, mint régen voltak, az utcán már csak az ismerősök (vagy már azok sem!) köszönnek egymásnak, az újonnan betelepülők pedig néha még a szomszédaikkal sincsenek beszélő viszonyban. Az emberek nem érnek rá szomszédolni, vagy ahogy Józsán mondják, tanyázni. Többségük bizalmatlan másokkal szemben és mindig “nagyon elfoglalt”. A városiasodás eredményeként a magyar köznyelv észrevehetően terjed az í-ző nyelvjárás rovására.
A múlt században településünkön éppen az ellenkező folyamat zajlott le: a városból kiköltöző, urbánus lakosság vált vidékivé, falusivá. Kapcsolata a várossal egyre lazább lett, nem egy esetben végleg megszakadt. E század közepén még több olyan idős asszony élt Józsán, aki soha nem ült vonaton, nem járt Debrecenben, egész életében nem lépte át a
község határát!
Az erdőkkel körülzárt Alsójózsa lakosai több saját szokást, hagyományt alakítottak ki és őriztek meg, mint a nyitottabb, a környező településekkel (Hajdúböszörménnyel, Balmazújvárossal) élénkebb. kapcsolatot tartó felsőjózsaíak. Pedig Felsőjózsán színesebb hagyományoknak kellett volna ötvöződniük, hiszen ott a lakosság is több helyről sereglett össze. Az alsójózsai szokásokról, babonákról sok érdekes adatot megőrzött N. Bartha Károly néprajztudós 1931-ben megjelent könyve, a Magyar néphagyományok.