A “Bencze-zug felÅ‘l” tornyosuló szürke viharfelhÅ‘k
Kállai Sándor, alsójózsai presbiter a kertjében dolgozott. A júniusi forró napsugarak, ahol a szÅ‘lÅ‘tÅ‘kék lombjai nem állták útjukat, felforrósÃtották a homokot. A gyümölcsfákkal is beültetett szÅ‘lÅ‘skertben “megszorult a levegÅ‘”. Szomszédja Veres Bálint is lent volt a kertben. Néha-néha át-átszóltak egymásnak: Nem szeretem, szomszéd, ezt az idÅ‘t! A “Bence-zug” felÅ‘l szürke kis felhÅ‘cskék kergették egymást az égen. A Hortobágy, Nádudvar felÅ‘l mindig csúnya idÅ‘ jött. A kicsiny felhÅ‘cskék mintha összenÅ‘ttek volna egymásba, egyszer csak hatalmas szürke felhÅ‘ tornyosult az ég alján. Egyre feljebb és feljebb jött. Abba kell hagyni a munkát. Ezek a felhÅ‘k, viharfelhÅ‘k rosszat sejtetnek. A villámlás, mennydörgés egyre közelebbrÅ‘l hallatszott. A távolabbi mezÅ‘n dolgozók, akik tehették, siettek haza. Akik nagyon messze dolgoztak, nem tudják, mi készül szülÅ‘földjükön. A Vénkerti szÅ‘lÅ‘skertbe megérkezett a vihar. ElÅ‘bb porfelhÅ‘t kavart maga elÅ‘tt, majd apró szemekben kezdett az esÅ‘ hullani. Sándor a fixáljon kipányvázott két jószágot, tehenet a kis borjával, felhozta az ólba. Volt egy hÃzónak való is kipányvázva, azt sem hagyta ott. Felesége, Sára asszony, hangos kiáltozással hÃvogatta az aprójószágot. A kotlósok egyike a közelben volt, de a másik messzebb egy bokor alján gyűjtötte szárnyai alá kis csibéit. Nem hagyhatta ott, mert tudta, hogy nagy esÅ‘ben hiábavalók a védÅ‘ szárnyak. A kiskacsákat is összeszedte és a baromfiól védettségébe helyezte Å‘ket. Volt már rá példa, amikor az esÅ‘ben eláztak a csibék, kacsák és a kemence padkán rongyba burkolva kellett élesztgetni Å‘ket, kosarakban szárÃtgatva.