Józsa története

A Józsa-Szentgyörgy Kör 1994. évi pályázatának egyik díjnyertes írása.

Az én édesanyám

Az én édesanyám - az apukám!

Nekem nincs anyám, elhagyott bennünket, amikor öt éves voltam. Édesapám Illyés Csaba, ugyanaz a neve, mint nekem.
Apukám magas testalkatú, barna szemű, fekete göndör haja van és szemüveget hord.
Nagyon szeretem Apát, mert ennivalót ad nekünk, főz ránk, gondoz, segít a tanulásban. Nagyon jó apa!
Nem szokott verekedni, inkább leszid bennünket, ha rosszalkodunk. Azután kedveskedik, hogy kibéküljünk és mindig fel akar vidítani.
Szeretem Apát, mert gondoskodik rólam és a testvéremről, és anyám helyett is anyám!
Szeretném, ha nagyon sokáig együtt maradhatnánk, hogy meghálálhassam azt a sok szeretetet és gondoskodást, amit tőle kapok!

Illyés Csaba 9 éves

Honismereti kirándulás
1993. november 6-án a Honismereti szakkör tagjai részére autóbuszos kirándulást szerveztünk Józsa-Erdőspuszta-Kisv árda-Va ja útvonalon. A kirándulás ingyenes volt a szakkörösöknek, ugyanúgy mint az 1993. június 20-tól 27-ig tartó honismereti tábor Kácsárdon. A költségeket pályázaton nyert összegből fedeztük.
A kirándulást a szakkörösök a következő foglalkozáson humorosan így örökítették meg:

Egy esős kirándulás

Már egy éve készültünk a kisvárdai vár megtekintésere, de az eső majdnem elmosta most is a kirándulásunkat. November eleje volt, ködös őszi reggel, amikor a távolban feltűnt Noé bárkája - egy rozoga autóbusz - amely Kisvárdáig zötyögtetett bennünket. A buszban iszonyatos benzingőz és füst terjengett. Óránként 40 km-es sebességgel száguldtunk, miközben a kilométeróra 140-et mutatott.
Rögtön éhesek lettünk és egészen Nyíregyházáig ettünk. Ekkor Bíró Jutka egy ronggyal letörölte az ablakot, mert a nagy gőzben egymáson kívül már nem láttunk semmit.
A táj mindenütt egyforma volt: lapos, szürke és homályos.

Tovább…

Honismereti kirándulás Szentgyörgyi- és Monostori-erdő
1993. február 12. péntek
Írta:Dalmi Csaba

A mi kis kirándulásunk a Krajcáros kapunál kezdődött, itt gyülekeztünk. A Hatház utcán mentünk néhány száz métert, majd letértünk a Csőszház nyiladékra. Alig haladtunk valamennyit, beértünk az erdőbe. Lévai Béla tanár úr hozott magával fényképezőgépet, és az erdő szélén lefényképezett bennünket.
Rövid időre megálltunk pihenni. Pihenés közben meghallgattunk magnóról egy dalt, amelyet a második világháború éveiben írtak, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyar országhoz.
Újra útnak indultunk, mentünk pár száz métert és eljutottunk egy nagy völgyhöz, mely kb. húsz méter széles és száz méter hosszú lehet. Bukkanónak hívják. Itt kibontottunk egy csomag cukorkát, melyet Dalmi Ilona igazgató néni hozott nekünk. Nemsokára két erdő közé jutottunk: az egyik akác-, a másik öreg tölgyes volt. Ez a tölgyerdő több mint száz éves, néhány éve már természetvédelmi terület. Sajnos, láttuk, hogy itt is kivágják a fákat!

Tovább…

Ezerkilencszázhuszonhárom március 29-én születtem, egy szabolcsi kis faluban, Laskodon.
Édesanyámat korán, négy hónapos koromban elveszítettem. Édesapám középparaszt, aranykalászos gazda ember volt. 6 éves koromig nagynénje, öreg nagynéném nevelt. Édesapám második házassága után visszakerültem a szülői házhoz. Az elemi iskola 6 osztályát szülőfalumban végeztem. Mint kitűnő tanulót a lelkipásztorom és tanítóm buzdítására édesapám nehezen engedett gimnáziumba. A Kisvárdai Állami Bessenyei György Gimnáziumban érettségiztem kitűnő eredménnyel. Az első években bejáró diák voltam, s napi 15 km-t gyalog, 40 km-t vonaton utazva tettem meg. Ezt a szükséges rosszat cseréltem fel a szintén nem könnyű, magántanítványok tanításával. Ellátást, kosztot kaptam, s némi zsebpénzt, de nem kis töredelemmel járt gyenge tanulókat tanítani.

Tovább…

Kállai Sándor, alsójózsai presbiter a kertjében dolgozott. A júniusi forró napsugarak, ahol a szőlőtőkék lombjai nem állták útjukat, felforrósították a homokot. A gyümölcsfákkal is beültetett szőlőskertben “megszorult a levegő”. Szomszédja Veres Bálint is lent volt a kertben. Néha-néha át-átszóltak egymásnak: Nem szeretem, szomszéd, ezt az időt! A “Bence-zug” felől szürke kis felhőcskék kergették egymást az égen. A Hortobágy, Nádudvar felől mindig csúnya idő jött. A kicsiny felhőcskék mintha összenőttek volna egymásba, egyszer csak hatalmas szürke felhő tornyosult az ég alján. Egyre feljebb és feljebb jött. Abba kell hagyni a munkát. Ezek a felhők, viharfelhők rosszat sejtetnek. A villámlás, mennydörgés egyre közelebbről hallatszott. A távolabbi mezőn dolgozók, akik tehették, siettek haza. Akik nagyon messze dolgoztak, nem tudják, mi készül szülőföldjükön. A Vénkerti szőlőskertbe megérkezett a vihar. Előbb porfelhőt kavart maga előtt, majd apró szemekben kezdett az eső hullani. Sándor a fixáljon kipányvázott két jószágot, tehenet a kis borjával, felhozta az ólba. Volt egy hízónak való is kipányvázva, azt sem hagyta ott. Felesége, Sára asszony, hangos kiáltozással hívogatta az aprójószágot. A kotlósok egyike a közelben volt, de a másik messzebb egy bokor alján gyűjtötte szárnyai alá kis csibéit. Nem hagyhatta ott, mert tudta, hogy nagy esőben hiábavalók a védő szárnyak. A kiskacsákat is összeszedte és a baromfiól védettségébe helyezte őket. Volt már rá példa, amikor az esőben eláztak a csibék, kacsák és a kemence padkán rongyba burkolva kellett élesztgetni őket, kosarakban szárítgatva.

Tovább…

Tóth Lajos a Debreceni Református Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. Szülei debreceni kisiparosok voltak. Első gyermekük volt. Oklevele megszerzése után szíve választottjával, Dalmi Sárával a Nagytemplomban örök hűséget esküdtek egymásnak. Dalmi Sára családja debreceni kispolgárok voltak. Szerették volna, ha vejük Debrecenben helyezkedik el. Erre azonban nem volt lehetőség. így a közelében akartak maradni mindkét szülőnek,
A Debreceni Protestáns Lapban meghirdetett felsőjózsai tanítói állásra beadott pályázata eredményes volt. A presbitérium egyhangúlag megválasztotta. Ő hamar megszokta a falusi életet, hiszen a gyermekek azok egyszerű szüleihez kötötték. Felesége azonban nehezen illeszkedett be a falusi körülményekbe. A gyermekek szülei a tanítóné asszonyt szeretettel vették körül.

Tovább…

Böőr János felsőjózsai lelkipásztor Varga Gábor gondnok úrral beszélget. “Hát ezt is megértük”, szakad fel szíve mélyéről egy halk sóhaj. A kurátor úr mély megilletődöttséggel bólint és mond “igent”. Lehelyezik az új templom alapkövét. “Kurátor úr szóljon személyesen is minden presbiternek! “Nem kell azoknak szólni, alig várják ezt a pillanatot. “Szemük előtt a már felépült templom körvonalai jelennek meg. Megkezdődhetnek a munkálatok.
1895. ápr. 21-én az imaházban tartott ünnepi istentiszteleten Salamon templomszentelési imádsága alapján szól igehirdetésében. “Imé az ég, az egeknek egei be nem fogadhatnak Téged, mennyivel kevésbé ez a ház… De tekints szolgád imádságára… hallgasd meg néped könyörgését!” Szívbemarkoló szavak. Az új templom ezt és a következő nemzedékek sorát fogja befogadni. A szabad ég alatt folytatódik az ünnepség. Itt Nehemiás 5:3 alapján arról szól, hogy a pogányok gyalázkodását Isten népének Istent befogadó szent élete állíthatja meg. A megásott fundamentumban elhelyezi az “Emlékiratot”, mely későbbi nemzedékek számára beszédes bizonyság az Istent szívébe fogadó gyülekezetről, a templom küszöbét mindenkor átlépő gyülekezetnek. A gyülekezet tagjain - kicsiken és nagyokon - valami boldog hálaérzet látszik, arcuk derűs vidámsággal, reménységet sugárzó szemükből az öröm könnyei hullanak. E ház mindenkit befogad.

Tovább…

Ezernyolcszázkiencvenhárom június 11-én, miután Gombos József és Kerékgyártó Bálint építőmesterek a felsójózsai elavult imaház felújításának tervét újra felülvizsgálják, a presbitérium építési bizottságának azt a javaslatot terjesztik elő, hogy az imaháznak templomi célra való átalakítása oly nagy költséggel lehetséges, hogy egy új templom építése célszerűbb lenne. Ugyanakkor azt az épületet iskolának átalakítani lenne célszerű. Építési bizottság a javaslatot elfogadja. Presbitérium július 1-én, egyházközségi közgyűlés 2-án tárgyalja és egyhangú lelkesedéssel elfogadja. Megkezdődnek az előkészületek.

Tovább…

A józsai legényeknek Debrecen és Böszörmény messze volt. Meg aztán a város csak nem való a falusi legényeknek. Mit keresnek ők ott? Ezért a két Józsa így is egymásra volt utalva. Lakodalomba vagy bálba a szomszédból mindig át-áttévedt egy-egy pár legény Ez nem mindig a barátkozás jegyében történt. Néha-néha a lányok kedvéért is. Hiszen szemüket nem kötötték be. De ez meg a két rész amúgy is meglevő nézeteltérésére szolgáltatott újabb okot.
Egy karácsonyi bál alkalmával, amelyik Felsőjózsán volt, Kulcsár Miska, Csontos Jóska, Kállay Pista és Jóvér Sanyi átmentek. Kemény tél volt, fehér karácsony. A hó ropogott csizmájuk alatt. Taposni kellett a havat. Kulcsár Miska repülni szeretett volna, hiszen tavasz óta Tóth Zsuzsikával többször is, szinte minden vasárnap találkoztak. Valamit éreztek egymás iránt. Talán még ők sem tudták megfogalmazni kezdődő szerelmüket. Szívesen látott vendég volt Tóthéknál. Most is mind a négyőjüket szívesen fogadták. A Zsuzsika sütötte tepertős pogácsára elment egy-két pohár bor is.
Aztán elindultak az iskolába, ahol a bál volt. A belépti díjat Miska fizette. Tudta nagyon jól, hogy “csak az a legény gavallér, kinek zsebében a tallér”. Édesapjától vasárnaponként “kijárt” néhány krajcár. Engedelmes, szorgalmas, dolgos fiatalember volt. Nem sok volt, de szerényen lehetett belőle gazdálkodni hétről hétre.

Tovább…

Ismerték ezt a népi mondást nemcsak a Józsakertben, hanem Debrecenben is. Nemcsak abban az értelemben, hogy hasonló természetű, értékű emberek illenek egymáshoz, hanem abban az értelemben is, hogy a gazdaghoz gazdag, a szegényhez szegény élettárs illik. Szakál Ferenc Debrecenben a Cegléd utca 2408 sz. alatt lakott. Szegény ember volt. Legidősebb gyermeke, Ferenc nemcsak a nevét viselte, hanem a szegénységet is örökül kapta. Péter bátyjáék már a harmincas években kiköltöztek a Józsakertbe, s két nyilas szőlőföldjük volt. Ok maradtak. Napszámos ember a városban is kell. Fia is ezt a “hivatást” választotta. Életpálya. De mint vallásos emberek a Kistemplomba jártak istentiszteletre.

Tovább…