Józsa története

Hajdúböszörmény város központjától délkeletre, a zeleméri vasútvonal keleti oldalán áll egy ősi, több ezer éves halom, amely 164 méteres tengerszint feletti magasságával a vidék egyik legkiemelkedőbb pontja. Már az Árpád-korban határdomb volt Zelemér és Salamon falvak között. Az elmúlt századok során az elnevezése többször megváltozott. Mai hivatalos nevét Széchenyi István gróf (1790-1860) halála után kapta Hajdúböszörmény önkormányzatától a kiváló magyar államférfi és író emlékezetének megőrzésére.

Egy kis adalékanyag :

1999. 07. 07., 19:44

A Széchenyi-halmot - a helyi múzeum szerint ismeretlen tettesek, a Tiszántúli Természetvédők Társulata szerint a helyi Béke Szövetkezet földmunkagépei - majdnem teljesen legyalulták.
Hajdúböszörmény délkeleti határában a debrecen-böszörményi közút keleti oldalán, a vasútvonaltól 300 méterre 164 méter tengerszint feletti magasságban volt található a Széchenyi - régi nevén Messzelátó - halom, amelyet megóvandó értékként tart számon mind a régészettudomány, mind a földtudomány, mind a természetvédelem. Az Alföldnek e térségében jelentős számú halom található, amely kiemelkedő kultúrtörténeti és természeti értéket képvisel.

origo.hu

Tovább…

Ő volt a Gutkeled nemből származó Zeleméry család legismertebb tagja, aki az ország török hódoltatása, megszállása idején, az 1500-as évek közepén élt. Az édes apja, Zeleméry János 1515-ben született és 1549 táján halt meg. Az édesanyját, aki az egri vár hős védőjének, Dobó Istvánnak volt a nővére, Annának hívták.

Tovább…

Az 1950-es évek végéig a józsai házak zömét sárból vályogból építették. Ezekben a házakban nem volt deszka vagy téglapadló, a szoba, a konyha, a kamra és a tornác földjét döngölt agyagból készítették. (Az alsójózsai református templom még napjainkban is ilyen agyag-padlózatú.) Különös gondot igényelt ezeknek a földes házaknak a tisztán tartása, rendszeres takarítása és portalanítása. A falakat évente általában kétszer meszelték: tavasszal és ősszel, de ha szükség volt rá, a nagyobb ünnepek előtt is meszeltek. A szobák, konyhák földjének a mázolását viszont hetente, vagy még gyakrabban is meg kellett ismételni, mert a vékony agyagréteg könnyen feltöredezett, elkopott és porzott.

Tovább…

Várday Miklósné Perényi Katalin grófnő az 1470-71-es telet is monostori udvarházában töltötte. A Kisvárda és tartozékai jövedelmeiről és kiadásairól szóló jegyzetekben több érdekes adalékot találunk az uradalmi központ (Várda) és Bihar megyei tartozéka (Monostor falu) kapcsolatáról.
A terményt minden ősszel az uradalom központjában gyűjtötték össze és jó részét feltehetően ott is értékesítették, ott “tették pénzzé”. Az egyik feljegyzés szerint “eladtak többek között 38 köböl terményt (1 köböl durván számítva 75-100 liternyi lehetett), másfél köblönként 25 forintjával számolva, és az összeget Demeter által Monostorra küldték az úrnőnek.”
Perényi Katalin Monostorra költözése után “a kisvárdai házban 4 [hordónyi?] bor maradt, az elszámolást Demeter írta alá. Kiadás. Az úrnő parancsára [ezt is] hozzá tették az összeghez, melyet aztán, 28 forintot, elküldtek Monostorra.” “Továbbá azoknak a fuvarosoknak, vagyis szekereseknek, akik a szalonnát az úrnő számára Monostorra szállították, adtak 12 forintot.” “Eck Pálnak, hogy elmehessen az úrnőhöz Monostorra, lábbeli vásárlására kiutaltak 1 forint 7 dénárt.” “Abból a terményből, amelyet Várdán tároltak - az úrnő Monostorra történő utazása után - 31 köbölnyi maradt. Ehhez hozzászámítandó a Litkén tárolt 26 köböl gabona is. Ebből tartják fenn a várdai konyhát, etetik az udvarház embereit az úrnő eltávozása óta, de gyakran vendégeskednek itt kiváló idegen emberek is.”

A XVIII század elején a mai Józsa területe még teljesen lakatlan volt, a másfél százados török pusztítás után még a Debrecenbe vezető út melletti csárdák (Rózsás, Csillagos, Lebuj) sem épültek fel. A területet a két szomszédos város polgárai bérelték hol zálogjogon, hol haszonbérletben. A debreceniek már 1578-ban bérbe vettek néhány teleknyi földterületet Várday Miklóstól, majd a Várday család kihalása (1630) után a Várdayak után öröklő családoktól (Nyáry, Jósa, Melith, Esterházy) szerezték meg rövidebb-hosszabb időre a zálogos részeket.

Az 1700-as évek elején Szentgyörgy déli negyede Jósa István tulajdona volt. A Jósa-részt Debrecen, az északi (Esterházy-Melith) részt pedig Böszörmény bérelte. 1706-ig Debrecen város évi 500 magyar forint zálogdíjat fizetett Jósa Istvánnak. Egy, az említett év október 2-án kelt elismervény arról szól, hogy a Debrecen városánál “zálogban levő Szentgyörgyi birtokrészért eső 500 magyar forint zálogos összeget Maróthi György és Sárosi István debreceni küldöttek a földbirtokos kezébe lefizették”. 1728 elején Jósa István levelet küld Csanádi János debreceni erdőfelügyelőhöz, amelyben felszólítja, hogy “ha a városnak szüksége van az ő földjére, akkor annak haszonbéréért erről az évről küldje meg az 50 forintot”. Hogy miért az erdő felügyelőnek írt Jósa István, és miért csak 50 forintot kért haszonbérletbe? Talán azért, mert a mai Erdőhát, Monostorerdő és Zsindely utcák helyén akkor még erdő állt, s Debrecen város ezt az erdőséget is bérelte.

Tovább…

A templom előtt vezető út kezdetektől fogva fontos szerepet játszott a keleti országrész kereskedelmi és gazdasági életében, közlekedésében, jelentős mennyiségű terményt, nyersanyagot, árucikket szállíthattak rajta. Már a honfoglalás előtt ezen az útvonalon került Debrecen vidéké re az a két gepida lemezpénz (bracteate), amely 500 táján készült egy dél svédországi pénzverő műhelyben. Egy évezreddel később, a XV. század második felében ugyanezen az úton hozták Szentgyörgyre külföldi vagy külföldet járó magyar kereskedők azokat az ezüst svéd pénzeket, melyek az 1981. évi feltáráskor kerültek a Déri Múzeumba. A XIII. században épült vidi templom alapozásának termésköveit is bizonyosan ezen az úton szállították Bodrogkeresztúrról az építkezés helyszínére, de hasonló módon kerülhetett Szentgyörgyre az a riolit tufa kő tömb is, amelyből a templom szenteltvíz tartóját kifaragták. Az országútról az 1300-as évek elejéről már írott források is szólnak, Debrecenben feltehetően már akkor is Böszörményi útnak, Böszörményben pedig Debreceni útnak nevezték.

Tovább…

Császárkor, népvándorlás kora

1927 márciusában a felsőjózsai Sillye Gábor utca déli oldalán (a Harmat és a Kútfő utcák között) leletmentő ásatás során Sőregi János és Zoltai Lajos öt császárkori sírt tárt fel. (Az ötödik sírt feldúl va és kifosztva találták.) A “szarmata jazignak vélt” sírok egy több mint másfél ezer éves temető maradványai. “Valószínű, hogy a temetőnek folytatása van”, írta Zoltai a feltárásról szóló jelenté sében. Gyanúja megalapozott volt, az el múlt évtizedekben ugyanis a temető több sírját megtalálták és szétdúlták a Sillye Gábor, Függetlenség és Ördögkert utcák által határolt telkeken. Szakszerű feltárást a területen ez ideig még nem végeztek. “A leletek között láthatók bronzfibulák, színes és fehér pasztagyöngyök, üveggyöngy töredékek, korongon készült, sötétszürke, szépen ívelt hasú füles csupor, orsókarika, rézgyűrű, bronz nyak- és karperecek, s az egyik nyakperecen egy “miniatűr” bronz balta, melyet a találó később az egyik fibula tűjére húzott fel és csak körülményes vallatásra árulta el eredeti helyét, lévén a fibula nagyon tetszetős”.

Tovább…

Kisebb állóvizek voltak a monostori Aszalós és Kefés-dűlőben, a szordasi temetőtől (Nagy András-halomtól) délre. Az egyik - mindössze másfél-két holdnyi területű - a Szmirnyáktanya közelében feküdt. Nyáron bíbicek és más vízimadarak költöttek benne. Az elmúlt, meglehetősen aszályos évtizedekben kiszáradt, ma már szántják a medrét. A másik tó a dűlőút erdő felőli oldalán, a Radácsi-tanya szomszédságában terült el. s az előbbinél vala mivel nagyobb lehetett. Egy időben hordták is belőle a földet, vályogvető gödörnek használták.
Oláh László adatközlő szerint a “kastélyt” (Knoll-tanyát) is ebből a gödörből építették. A környező tanyák lakói évtizedeken át innen szerezték be a sárga földet a házak agyagpadlójának a mázolásához. Mélyebb részein káka és sás tenyészett, melynek sűrűjében bíbicek és vadkacsák tanyáztak, vizében gólyák kutattak békák, csigák és egyéb ehető vízi lények után.

Tovább…

A mai Monostor-puszta és Monostori-erdő területén nem találunk sem élő vízfolyásokat, sem tavakat. De ennyire nem mindig volt szűkében a víznek ez a vidék! A középkor folyamán több volt errefelé a talajvizet megkötő és visszatartó erdő, és bizonyára bőségesebb volt a csapadék is. Középkori oklevelek tanúsítják, hogy Szólátmonostoron zálogba adtak olyan halászóvízet is, mely vízimalmot működtetett.
1635-ben nemzetes nemes és vitézlő Szalontai Toldi Györgynek házastársa, nemzetes és nemes Kun Kata asszony szükséges dolgai kényszerűsítéséből zálogba adta Szaláncz Monostor nevű puszta telek örökös jószágbeli részét a Hattház nevű szabad Hajdú Városban lakó Vitézeknek minden erdejével, szántóföldeivel, kaszáló rétéivel, halászó vizeivel és malom helyivel.”

Tovább…

Mesterséges tavacska volt a monostori csőszháztól délkeletre, a Töviskes út és a Lóger útja találkozásánál. Sok vihart látott vén tölgyek álltak körülötte, de akadt ott egy-két nyár és szilfa is. “Sokféle madár élt régen ebben az erdőben. Volt sólyom madár is, még meg tudom mutatni, hol fészkelt. Voltak baglyok is… - emlékezik idős adatközlőm, Nagy Józsi bácsi. - Élet volt itt régen, meg tisztaság, nem úgy, mint máma! Ha nyári zápor után a füves út hajlatában összeszaladt a víz, ihattunk belőle. Mint a forrás vize, olyan tiszta volt… Ha a kertünk végén el kiáltottuk magunkat, az öreg tölgyes sokáig visszhangzott: Ne-e-em… De-e-e… Mé-é-ég…”

Tovább…