Józsa története

A feudális kori kereskedelem első évszázadaiban a vásár alapvető szerepet játszott, mivel az árucsere lebonyolításának egyedüli színtere volt. Ott gyűltek össze az eladok és vásárlók időközönként adásvétel céljából A vásártartás jogát előbb csak a hagyomány, majd a király biztosította privilégiumlevéllel, de a 12. századtól már földesúri birtokon is engedélyezték vásárok tartását (fórum liberum: szabad vásár). Az egynapos hetivásár a közszükségleti cikkek kis menynyiségű és szűk területre korlátozódó cseréjét bonyolította le, a több napig tartó országos vásár pedig (ilyen volt Szentgyörgyön 1458-ban és 1461-ben) a ritkább, általában a távolról érkező áruk, ill. nagytételű adásvételek színhelye (fórum annuale: évi vásár) lett. Ez utóbbi a várossá fejlődés fontos eleme volt.
A Zeleméry család I. (Nagy) La jos király leányától, Mária király nőtől kapta meg a vásártartási jogot. Az 1394. július 26-án ki adott oklevél Zeleméry Mihály és fivére, László mester (udvari lovag) részére Zeieméren vásártartást engedélyezett. A település fontos kereskedelmi út - az Eperjest, Kassát, Tokajt, Böszörményt, Debrecent, Aradot és Temesvárt összekötő, Debrecen és Böszörmény között két ágra szakadó országút - mentén feküdt, ez tette lehetővé a vásártartást. A királynő kiváltságlevelében “biztosítja a kereskedők szabad jővés-menését”. Mária királynő ugyancsak az idézett oklevélben utasította a váradi káptalant, hogy Zeleméry Mihályt és Lászlót “iktassa be új (megújított?) adományként Zelemér, Szilegyház, Csegetelke és Etelaka birtokokba.” (Mint távolabb fekvő és később megszerzett birtokok, Füzes és Maládon nem szerepel az adományozott földek között.) 1394-től tehát az etelaki vám jövedelme a Zeleméryeket illette.

A történeti kutatások szerint Zelemér falu már közvetlenül a magyar honfoglalás után, tehát a X. században létezett.
Birtokosa az 1100-as évek elejétől az a svábföldi Gutkeled nemből származó nemes család volt, amely Zelemér faluról Zelemérynek nevezte magát. Sajnos, az írásos emlékekben meglehetősen későn bukkan fel mind a település elnevezése, mind a Zeleméry család tagjainak a neve.

Tovább…

A középkori Magyarország területén (a keleti részeken) több Zelemér nevű falu állt. A legismertebb a Hajdúböszörménytől délre elterülő Zelemér település. Az egykori falura ma már csak az ódon Csonka torony emlékeztet.
A vásárosnaményi járásban, a Tisza-parti Gyüre (ma Varsány-gyüre) község szomszédságában, a településtől délnyugatra is volt egy Zelemér nevű falu, 1332-ben azonban már mint puszta telek helyet említették egy oklevélben: Petri (a mai Lövőpetri) határjárása során szólnak róla, mint a település délkeleti szomszédjáról. Figyelemre méltó, hogy a Tisza parti Zelemértől nem messze fekvő Jéke falu 1291-ben egy Zadur nevű ember birtoka volt, akinek az apját Zelemémek hívták. Az Árpád-kor végén tehát a Zelemér név - akárcsak a Péter, István, János stb. nevek - személynév volt.
Hasonlóképpen egykori birtokosáról, egy Zelemér nevű emberről kapta a nevét a Csongrád megyei - ma már nem létező -Zelemér község, valamint a Békés megyei - napjainkra már rég elfelejtett - Zeleméres nevű falu, Ez utóbbinak a neve többször Zylemeres, Zylemires változatban fordul elő, ami azt sejteti, hogy az első szótagban eredetileg “ü” vagy “f hang volt, a falu nevét tehát Szüleméremek vagy Szilemiresnek ejthették. Ez az el nevezés valószínűleg nem azonos eredetű a Zelemér névvel: talán a magyar “szül” ige származéka.

Tovább…

A tanácshatalom (a direktóriumok) bukása után a közigazgatás visszatért a régi mederbe, a 20-as évek elejére konszolidálódott a háború előttihez hasonló képviselő-testületi tevékenység.
A nyomor, a nélkülözés azonban már-már elviselhetetlenné vált. Egyedüli megoldásnak a földreform (a szegény néprétegek földhöz juttatása) tűnt. Mindkét településen (Alsó- és Felsőjózsán) sor került bizonyos földosztásra, de végrehajtásának módja mind a lakosság, mind a képviselő-testületi tagok között nagy fölzúdulást váltott ki. A körjegyzőt azzal vádolták, hogy igazságtalanul jár el a földparcellák és házhelyek kiosztásakor, vagyis nem csak azok kaptak földet, akik valóban rászorultak!
A “földéhség” csillapítására a képviselő-testület szerződést kötött Hadházy Zsigmond főszolgabíróval, aki a macsi határúttól (a mai Sillye Gábor utcától) délre fekvő földterületéből százhúsz házteleknek elegendő földet adott a józsaiaknak. Az adományozás célja az volt, hogy 197 igénylőből 120 “teljesen vagyontalan földműves, hadirokkant és hadiözvegy minden ellenszolgáltatás nélkül családi otthonhoz, megélhetéshez” jusson. A szerződés 1925. április 25-én lépett érvénybe. Hasonlóan osztották ki a szegények között a Hadházyteleppel szomszédos Tóthtelepet, Tóth János földtulajdonos birtokát is. (A két telep 1953-ig közigazgatásilag Debrecenhez tartozott, a belügyminiszter csak akkor csatolta Józsához.)

Tovább…

Az első világháború súlyos terheket zúdított a magyar nép vállára. A háborús gazdálkodásra való áttérés az életszínvonalat igen alacsony szintre süllyesztette.
1916 februárjában a felsőjózsai képviselő-testület 95 %-os pótadót vetett ki a lakosokra, akik azonban képtelenek voltak kifizetni a csaknem kétszeresére emelt adóösszeget. 1917 februárjában a felsőjózsai körjegyző bejelentette, hogy a községnek “kölcsön felvételére van szüksége, mert a háború folytán a lakosokra szinte elviselhetetlen terhek hárulnak.”

Az országban egyre nőtt az elégedetlenség. 1918. október 25-én Budapesten megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, amelynek Károlyi Mihály gróf lett az elnöke. Ugyanazon a napon Budapesten diák- és katonatanács is alakult. Október 30-án kitört a forradalom, a Gizella téren összesereglett katonák letépték a császári-királyi hadijelvényt és helyére őszirózsát tűztek.

1918. november 6-án Alsó- és Felsőjózsa községek képviselői közös testületi ülést tartottak, amelyen lelkesedéssel jelentették ki, hogy “szívvel-lélekkel csatlakoznak a Magyar Nemzeti Tanácshoz”, s Józsa lakossága “annak rendelkezéseit híven követni erkölcsi kötelességének tartja.” A helyi Nemzeti Tanács végrehajtó bizottságába Alsójózsán 10, Felsőjózsán pedig 12 tagot választottak.

Tovább…

Józsa szomszédságában (hajdúböszörményi földön) 1845-ben országos viszonylatban is egyedülálló oktatási intézmény kezdte meg a működését: a Zeleméri Árvanevelő és Gyámintézet, Magyarország első árvaháza. Az intézményt “két haladó szellemű, nagyszerű pedagógiai érzékkel rendelkező ember, Karap Sándor és Diószeghy Sámuel” hozta létre, de Gönczy Pál reformer pedagógus vezette, aki korábban Svájcban tanulmányozta a szegényes árvanevelő intézetek munkáját.

Tovább…

Napjainkban sokat beszélünk az urbanizációról, arról a folyamatról, amikor a falusi lakosság látványosan javuló életkörülményei, művelődési lehetőségei következtében városi ember módjára kezd élni, viselkedni és beszélni. Józsa lakossága ma a gyors városiasodás korát éli, de nem mindig a jó értelemben. Az emberek kissé zárkózottabbak lettek, mint régen voltak, az utcán már csak az ismerősök (vagy már azok sem!) köszönnek egymásnak, az újonnan betelepülők pedig néha még a szomszédaikkal sincsenek beszélő viszonyban. Az emberek nem érnek rá szomszédolni, vagy ahogy Józsán mondják, tanyázni. Többségük bizalmatlan másokkal szemben és mindig “nagyon elfoglalt”. A városiasodás eredményeként a magyar köznyelv észrevehetően terjed az í-ző nyelvjárás rovására.

A múlt században településünkön éppen az ellenkező folyamat zajlott le: a városból kiköltöző, urbánus lakosság vált vidékivé, falusivá. Kapcsolata a várossal egyre lazább lett, nem egy esetben végleg megszakadt. E század közepén még több olyan idős asszony élt Józsán, aki soha nem ült vonaton, nem járt Debrecenben, egész életében nem lépte át a
község határát!

Az erdőkkel körülzárt Alsójózsa lakosai több saját szokást, hagyományt alakítottak ki és őriztek meg, mint a nyitottabb, a környező településekkel (Hajdúböszörménnyel, Balmazújvárossal) élénkebb. kapcsolatot tartó felsőjózsaíak. Pedig Felsőjózsán színesebb hagyományoknak kellett volna ötvöződniük, hiszen ott a lakosság is több helyről sereglett össze. Az alsójózsai szokásokról, babonákról sok érdekes adatot megőrzött N. Bartha Károly néprajztudós 1931-ben megjelent könyve, a Magyar néphagyományok.

Tovább…

A 19. század második felében Józsa két önálló településrészből állt, amelyek egymással lényegében semmiféle kapcsolatot nem tartottak. Alsó- és Felsőjózsa lakosai származás szempontjából jelentősen különböztek egymástól Az alsójózsaiak debreceni eredetű reformátusok voltak, akiknek ősei csaknem két nemzedékkel korábban (1769-től) telepedtek le Józsán, mint a felsőjózsaiak (1800-as évek elejétől). Felsőjózsán a debrecenieken kívül sok hajdúböszörményi, balmazújvárosi és más községből származó református is letelepedett, de már az első telepesek között is jelentős volt a római katolikusok száma; a magyarok kőzött akadtak félig-meddig megmagyarosodott evangélikus szlovákok és görög katolikus ruszinok is. Később néhány sváb és zsidó család is letelepedett Felsőjózsán. Cigány lakossága - egy-két családon kívül - Józsának sohasem volt.
Természetes, hogy ilyen körülmények között a két településrészen eltérőek voltak a hagyományok és a szokások is. Az életmódbeli kölönbségeket elsősorban az eltérő termelési szokások okozták. Alsójózsa szőlő-és gyümölcstelepítőkből alakult egységes közigazgatási szervezetté, Felsőjózsa lakossága viszont szilárdabb életformát követett: lakossága inkább a nagyobb jövedelmet biztosító földműveléssel, állattartással foglalkozott, helyben kereste meg a kenyerét.

Tovább…

A 19. század elejére a szőlőtelepítők a szentgyörgyi Jósa-birtok nagy részét beültették szőlővel, csupán a Tócó-völgyet hagyták meg kaszálónak és a Rózsás dűlőt szántóföldnek. Az alsójózsai kertségeket kerteknek, a felsőjózsaiakat pedig részeknek nevezték. Egy-egy kertség részbirtokát látusnak hívták. Az alsójózsai kertek a következők voltak: Vénkert, Kiskert, Unokakert, Rózsástelep, Tuskóskert és Csúcs, a felsőjózsaiak pedig Eördöghrész, Elekrész, Rózsarész és Csillagos. A Rózsás csárda az alsójózsai kertségekhez tartozott, a Csillagos csárda (Vay csapszék) pedig Felsőjózsához.

A kertségeket kertgazdák (kertbírók) irányították, akiket kertgyüléseken választottak meg a kertes gazdák. A kertgazdák jegyzőkönyvet vezettek az adásvételi és örökösödési szerződésekről, kimutatásokat állítottak össze a bevételekről és kiadásokról. Munkájukat tizedesek segítették, a dézsma beszedése az ő feladatuk volt. A rendre, fegyelemre évenként választott csőszök (őrök) vigyáztak. Munkájukért csekély juttatást is kaptak. Minden éjjel végigjárták a kertek alját, a fűaljat és a csőszfokossal egy X jelet húztak a földön, így jelezték, ha mindent rendben találtak. Szigorúan megbüntették a káromkodókat, még a „feneszót” sem lehetett büntetés nélkül kiejteni. Büntetés járt az éjszakai hangoskodásért, a pipázásért, a szőlőskert kerítésének (gyepű, gerádja) elhanyagolásáért. Meg azért is, ha valakinek „kínt járt a tyúkja, kutyája”.

Tovább…

Hajdúszentgyörgyön szintén nem lakott zsidó. 1944 április 8-tól június 27-ig túsztábor működött, ahol Debrecenből 92 tekintélyes személyt tartottak fogva, hogy a debreceni zsidó tanács teljesítse az előirt feltételeket. Később más helységekből szállítottak oda foglyokat. A táborokból néhány szerelvényt a debreceniekkel együtt Auschwitzba deportálták, ezeknek többsége elpusztult. Akik visszamehettek Debrecenbe, azok Bécsbe kerültek és jelentős részük megmenekült.

A szentgyörgyi zsidó túsztábor, című irást itt olvashatod Lévai Béla gyűjtése nyomán.