Józsa története

Az első szórványos adatokra Gonda Moshe Élijáhunak „A debreceni zsidók száz éve” című könyvében bukkantam. amely 1970-ben jelent meg Telavivban a Debreceni Zsidók Emlékbizottságának kiadásában „ a mártirhalált halt debreceni és környékbeli zsidók emlékére” . Egykori táborlakók, szemtanúk túlélők keresésére indultam . Két idős férfit találtam, a visszaemlékezésüket 1981-ben jegyeztem le. Azóta mindkét személy elhunyt.

Irta:Lévai Béla

Elmondta HERMANN DEZSŐ. (1891-ben született Debrecenben.)

1944. április 8-án reggel hat órakor indult a Gestapo, hogy összeszedje a listákon szereplő zsidókat. Az embereket először a Kereskedelmi Iskolában gyűjtötték össze. Megjelent egy német tiszt, és az izgatott embereket „megnyugtatta”, hogy nem lesz bántódásuk. Valójában mindennek az ellenkezője történt. Az embereket teherautókra rakták, és az autók elindultak a bizonytalanságba. Először azt hittük, hogy a Nagyerdőre visznek bennünket kivégezni, de az autó letért a Péterfia utcáról, majd a Böszörményi úton vitt bennünket tovább.

Az egyik sorstársunk, Csengeri Jenő azt mondta, hogy bizonyára a Harsteintanyára visznek bennünket. Tényleg oda szállították az embereket. Nagy dohánypajtákban szállásoltak el bennünket, a vasút és a Szentgyörgyi-erdő között, a kastélytól nyugatra. Néhány napig ott voltunk, a saját élelmünket ettük. Amikor elindultunk, figyelmeztettek bennünket, hogy háromnapi élelmet vigyünk magunkkal. Kezdetben ebből éltünk. Magyar repülős katonák őriztek bennünket a táborban. Egy vasárnap délután sóder érkezett a szentgyörgyi állomásra, önkénteseket kerestek a rakodáshoz. Volt közöttünk néhány lengyel menekült is, mind fiatal férfi. Ők is jelentkeztek a munkára. Munka közben váratlanul lövések dördültek, megtudtuk, hogy néhány lengyel megszökött, utánuk lövöldöztek az őrök. Ha jól emlékszem, kettőjüket lelőtték. A többi akkor elmenekült, de később, erre sem emlékszem már pontosan, egyet az erdőben is lelőttek.

Közben megkezdődött Debrecen bombázása. Átvittek bennünket a felsőszentgyörgyi Halbrohr-tanyára, mert a debreceni repülőtéren lévő gépeket, felszereléseket átszállították Szentgyörgyre. Kellett a hely. A pajtákban és komlószárító hodályokba rakták a gépeket, ahol korábban mi voltunk.

A Halbrohr-tanyán is volt komlószárító, alatta pedig tehénistállók. Oda költöztettek bennünket. Ekkor már elkezdődött az invázió. Egész Tiszántúlról Szentgyörgyre hozták a zsidó intelligenciát. Azoknak csak úgy tudtak helyet csinálni, ha az istállókat is „berendezik”. Jöttek Szentgyörgyre Orosházáról, Szolnokról, Nagyszalontáról, Szarvasról, Derecskéről és Berettyóújfaluból is. A túszok között gyermekek és nők eleinte nem voltak. Egyetlen fiú volt velünk, Feldheim posztókereskedő tizenhat éves fia.

Élt Debrecenben egy ügyvéd, Dr. Rényi. Őt nem találták a lakásán a németek, amikor érte mentek. Faggatták a feleségét, hogy merre lehet. A nő azt válaszolta,hogy még előző este elment hazulról, és nem tudja,hol van. Egy magyar rendőr is volt a Gestapo-tiszttel, aki közben kiment a konyhába, és a háztartási alkalmazottat megfenyegette: ha nem mondja meg, hol van a gazdája, őt is elviszik a zsidókkal. A nő megijedt és elmondta: a gazdája meghallotta, hogy elviszik, ezért a sógoránál rejtőzött el. A német ekkor Rényinét is elvitette, mivel hazudott, letagadta az ura hollétét.

A túszok a táborban nem sok munkát végeztek. Ott, Felsőszentgyörgyön volt egy kis erdő, amely tele volt gazzal, azt gyomlálgattuk. Közben kinevezték az SS-táborparancsnokot, ő lett a tábor német vezetője. Korábban Bécsben, a Habsburg kávéházban volt főpincér. A tábori körülményekhez képest elég rendesen viselkedett az emberekkel. A neve Hedenig, a beosztása Sacharführer. azaz SS-szakaszvezető. Ő a kastélyban lakott. Volt egy csicskása, Székely János, aki a háború után az alföldi Nyomda igazgatója lett.

Az Izraelita Hitközség helyett azokban a nehéz időkben a Zsidó Tanács működött. A németek kötelezték a Zsidó Tanácsot, hogy a tábor lakóit élelmezze. Egy-két naponként nagy stráfkocsival hordták ki az élelmiszert Debrecenből. Az egyik cselédlakásban konyhát rendeztek be. Először Dr. Rényiné volt a szakács. Kétféle ételt főzött: külön a zsidó táborlakóknak és külön a német őröknek. Körülbelül négyszázan voltunk a táborban.

Ahogy növekedett a tábor lakossága, egyre terhesebb lett számára a főzés, gyakorlata sem volt benne, hogy ilyen sok emberre főzzön. Szolnokról vagy Szoboszlóról volt ott egy mészárosmester, Robicsek, aki korábban katonai szakács volt, ő vette át a főzést. Jellemző volt a német parancsnok magatartására: ha levelet vagy csomagot hoztak a stráfkocsin a hozzátartozóktól, csak az ő jelenlétében volt szabad azokat felbontani. Később a küldeményeket felbontatlanul kapta meg mindenki.

Kezdetben az ebédet, vacsorát mindenki elvitte a „szállására”, ott fogyasztotta el. Deszkából csináltunk priccseket, asztalokat; a deszkát a Zsidó Tanács küldte. Ennek költségére takarókat is kaptunk. A parancsnok észrevette, hogy mindenki a priccsen eszik. Ez nem emberi életmód, mondta. Volt ott egy parádés lóistálló, annak a földjét felásatta és kihordatta, majd friss földdel ledöngöltette. Hosszú asztalt csináltatott, meg padokat, ez lett az „ebédlő”. Egyszerre így sem fért el mindenki ebben a helyiségben, ezért turnusokba osztotta be az embereket.

Júniusban egy csomó embert kihajtottak a debreceni téglagyárból Jósza-Szentgyörgyre. Nagyváradi magyar csendőrök jöttek velük. Emberhez nem méltó körülmények között, sertésfiaztatóban, a kutricában helyezték el őket. Senki sem tudta az okát, miért hozták ezeket a szerencsétlen embereket, öregeket, nőket, gyermekeket ebbe a táborba.

Vasárnap délelőtt jött a parancs: az egész társaságot le kellett hajtani a szentgyörgyi vasútállomásra, ahol bevagonírozták valamennyiüket. A hosszú földúton, a nagy hőségben az emberek gyalog vánszorogtak. A helybeli – szentgyörgyi és józsai - lakosokkal nem volt kapcsolatunk, a községbe nem volt szabad bemennünk. A tábor felügyeletét a felsőjózsai csendőrőrs vette át, akik sokkal komiszabbak voltak, mint a német tábori csendőrök.

Jellemző, hogy az osztrák Hedenig is helytelenítette azt az embertelen bánásmódot, ahogyan a magyar csendőrök bántak velünk.

A józsai őrsparancsnok, valami J. nevű, hiába jelentkezett nála vizitelni, nem fogadta, annyira utálta, mert műveletlen, otromba paraszt volt. A következő dolog még korábban történt.

Az egyik délutánkijött Debrecenből egy deputáció, amely Gestapo- és magyar csendőrtisztek voltak. Sorakoztak bennünket , és közölték: akinél ékszer vagy pénz, most büntetlenül leadhatja, mert később motozás és házkutatás lesz, és akiknél értéket találnak, azt szigorúan megbüntetik. Erre elég tekintélyes számban jelentkeztek a zsidók, és meglehetős nagy értéket, pénzt és ékszereket adtak le. Miután a deputáció elment, a parancsnok közölte: azok, akik értéket adtak le, másnap reggel hét órakor a kastély előtt sorakozzanak fel. Senki sem tudta mi lehet a szándéka. Az érintettek rettegve meg is jelentek, egy ideig hagyták őket várakozni a nagy bizonytalanságban. Fél nyolckor kijött Hedenig a kastélyból és a szó szoros értelmében összeszidott bennünket: “Azt hittem, a zsidóknak több eszük van, de ti marhák voltatok.” Erre bement a kastélyba, összeszedte az előző nap elkobzott értékeket és visszaadta a tulajdonosaiknak.

A táborlakók naponta háromszor étkeztek. Csak nagy lavórok voltak, azokat használták tisztálkodásra. A komlószárító mögött “szabad WC” volt Postát csak a stráfkocsi hordott A láger nyelve természetesen a német volt.

Ott a táborban sokat töprengtünk azon, miért hoztak ki két napra a családos embereket Úgy látszott, hogy elsősorban a sokgyermekes családokat válogatták ki Ezeket Auschwitzba irányították azzal a céllal, hogy így a gyermekeket is ki tudják irtani. Pénteken hoztak őket, de vasárnap már el is szállították.

Néhány embert a túszok közül is kiválasztottak, azokat is elvitték, többek között Kardos Albert középiskolai tanárt irodalmárt. Öt Ausztriába vitték. Később megtudtuk, hogy a nagy családos embereket június 25-én gyalog behajtották a debreceni téglagyárba a macsi határúton, majd a Böszörményi úton. Ott már az előzőleg gettóban lévő embereket is összegyűjtötték. Azzal “vigasztalták” őket, hogy ez azért van, hogy a családtagok találkozhassanak egymással. Ez azonban nem történt meg, mert minket például a téglagyárban egy külön térségbe vittek, onnan kikísértek a téglagyári iparvágányhoz a csomagjainkkal együtt Ott a cókmókot átvizsgálták és csak a legszükségesebb holmijainkat hagyták meg. A többit elkobozták azzal a magyarázattal, hogy ezekre nekünk már úgysem lesz szükségünk.

Ennek az akciónak a vezetője a debreceni Szabó Gyula kémelhárító volt, akit a háború után gaztetteiért felakasztottak. Egy óra múlva jött a parancs, hogy azonnal szálljunk be a vagonokba.

Mint később kiderült, az első, az úgynevezett sokgyerekes családokat szálltító vonatot, amelynek a vágányát lebombázták, Auschwitz helyett kénytelenek voltak Ausztriába irányítani. Helyette egy másik, eredetileg Ausztriába szánt vonatot vittek Auschwitzba. Ezen a második vonaton volt a feleségem és a nyolcéves kisfiam, István is.

Mindkettőjüket a haláltáborban pusztították el….

Elmondta LANGER IMRE (1891-ben született a Torontál megyei Nagybecskereken.)

1944. április 8-án korán reggel megzörgette az ajtónkat egy német tiszt, akinek a kíséretében volt egy magyar csendőr. “Vegyen magához negyvennyolc órára elegendő élelmet és egy plédet, és csatlakozzék a többiekhez!” - hangzott a német nyelvű parancs. Aki nem tett eleget a parancsnak, annak a hozzátartozóját hurcolták el. mint például dr. Rényi feleségét.
A Kereskedelmi Iskola pincéjében gyűjtöttek össze bennünket Ott volt egy százados is, dr. CeizeL aki később az életmentőm lett. Ő hallgatta ki a zsidókat A családom ide-oda rohangált a nagy idegességben. Egy teherautóra raktak bennünket kb. ötven főt. Mindnyájan kétségek között hányódtunk, ilyen hangulatban érkeztünk meg a józsai Szentgyörgy-tanyára. Itt egy túsztábort rendeztek be a németek. Voltak itt zsidó vallásúak Derecskéről, Berettyóújfaluból, Szalontáról, Szoboszlóról, Gyuláról is. Debreceni úgy 80-90 fő lehetett. Nem voltak itt sem fiatalok, sem munkaszolgálatosok. Mind értelmiségiek, ügyvédek, orvosok, tanárok voltunk.
Én is egy pajtában laktam a Hartstein-féle gazdaságban. A Zsidó Tanács küldött priccseket, azokon aludtunk. Minden délben jött a szekér, hozta a híreket az újságokat meg a leveleket Attól függetlenül, hogy túszok voltunk, kibírható volt a helyzetünk. Itt magyar csendőrök vigyáztak ránk. Nem értettük, hogy védtelen honpolgárokra miért kell csendőröknek vigyázniuk! Volt egy tolmácsunk, ő fordított, amikor az embereket kihallgatták. Igen gyakran tolmácsoltam én is. Úgy emlékszem, hogy Rényiné főzött, Robicsek segített neki ebben a nehéz munkában. Akiknek nagy vagyonuk volt azokat a németek megverték, mert meg akarták tudni, hol van elrejtve a vagyon. Három hónapig éltünk így, eléggé tűrhetően. A családdal tartottuk a kapcsolatot 1944. június 24-én jött az első gyalogos menet a debreceni zsidóság krémje. Itt ébredtünk tudatára, milyen szörnyű helyzetbe kerültünk. Az emberek elnyűttek. megviseltek voltak. Ez rám rettenetes hatást tett Ekkor beszéltem először Kardos Alberttal is, már egészen idős ember volt. Hamarosan elindult az első emberszállítmány Szentgyörgyről. Ez Kassáig ment. Ott egyezség történt egy zsidó közvetítő és Eichmann között: három vonatot Bécs felé irányítottak.

1944. június 26-án evakuálták a szentgyörgyi túsztábort Mindenkit bevagoníroztak. Először elvittek bennünket a téglagyárba, ott gyűjtötték össze a debreceni zsidókat Én is ott találkoztam a lányommal. Nem értettük, miért viszik az öregeket gyermekeket a terhes nőket, betegeket “munkára”! Némelyeket hordágyon!

Megérkezett a második vonat. A bevagonírozás rettenetes élmény volt. Rám ordították: “Szálljon be a vagonba!” Akik nem tudtak menni, azokat korbáccsal verték.

Egy-egy vagonba kb. 90 ember volt bezsúfolva. Kaptunk egy vödör vizet inni, egy üres vödröt meg WC-nek. Lelakatolt vagonban vittek bennünket. Rácsos ablak mellett ültem, mint a börtönben, onnan néztem, merre visznek bennünket. A vonat nagyon lassan haladt. Amikor Szentgyörgyről vittek bennünket a téglagyárba, a kilenc kilométeres út is egy napba telt. Rettenetes hőség volt, nagyon szenvedtünk a zárt vagonban.

Debrecenből Ceglédre vittek bennünket ott a szerelvényt egy mellékvágányra állítottak. Cegléden 24 órát rostokoltunk. Ennivalót még Debrecenből vittünk magunkkal. Fegyveres német őr és magyar csendőr vigyázott ránk. Ceglédről Budapest-Kelenföldre ment a vonat végig figyeltem, merre járunk. Kelenföldről Bécs felé vittek bennünket Hegyeshalomnál kiszállhattunk a kocsiból, sétálgattunk, levegőztünk, ettünk. Hegyeshalomról Bécsig meg sem állt a vonat. Bécsből Strasshofba mentünk. Még Bécsben láttam, hogy a Práter előtt járunk.

Strasshofba másnap reggel érkeztünk. Ott lágerbe vittek bennünket ahol korábban lengyelek voltak, de azokat már elszállították a koncentrációs táborokba. Orvosi vizsgálat fürdés következett Strasshofban 48 óráig voltunk, aztán visszavittek bennünket Bécsbe. Holtfáradt voltam, már napokig nem jött álom a szememre. Addig vittek bennünket míg el nem érkeztünk egy lágerszerű helyre. Ott a csupasz kőre féktettek bennünket Szörnyen nézett ki a telep: zsidók, keresztények, szocialisták, kommunisták óriási tömege, nagy rendetlenség. Itt szortíroztak bennünket én Gerasdorfba kerültem négyszázadmagammal. Kétségbe voltunk esve. Megtudtuk, hogy a zsidók tízezreit szállították már el ebből a táborból Tanger, vigyázzanak magukra mert a legkisebb engedetlenség eseten mennek Galíciába!”

Gerasdorfban július elejétől október végéig voltunk. Dolgoztunk. November elején azonban feloszlott a tábor, ismét Bécsbe vittek bennünket. 1944. november 5-én angol-amerikai repülőgépek bombatámadást hajtottak végre, a két barakkból álló tábor egyik barakkját telitalálat érte. Mindenki meghalt ott, körülbelül száz személy, valamennyien debreceniek. Jól emlékszem a napra, akkor van a nevem napja…

November 10-én ismét vonatra ültettek bennünket, és elszállítottak Luxemburgba, a volt királyi palotába. Ott futár voltam, én vittem a híreket Bécsből. Auschwitzról fogalmunk sem volt csak egy évvel később, Pesten tudtuk meg, milyen borzalmak történtek a koncentrációs táborokban.

1945. április 7-én kezdődött a felszabadítók támadása és 8-án reggel már szabadok voltunk! Éppen egy év telt el közben, borzalmakkal, megpróbáltatásokkal, tragédiákkal teli év.

Langer Imréné: “Ugye, fiam, maga nem zsidó?” A visszaemlékezések lejegyzője: “Református vagyok.” Langerné: “Szép dolog, hogy keresztény létére érdekli a zsidó nép sorsa.” A visszaemlékezések lejegyzője: “Ez a mi közős történél’ műnk…”

(Megjelent a Debrecen című várospolitikai hetilap 1989. június 2-i számának 4-5. lapján.)

A hozzászóláshoz, regisztrálj vagy jelentkezz be .