Józsa története

1948-ban országosan államosították az egyházi iskolákat. Így volt ez Józsán is. Az egykori segédjegyző, Tóth István visszaemlékezése szerint a katolikus iskolában többen sírtak az ott tanítók közül, amikor „felsőbb utasításra” a tantermek faláról el kellett távolítani a keresztyén szimbólumokat: a feszületet és a szentképeket.

Nem volt könnyű dolga az államosítás nyomán szervezett 8 osztályos állami általános iskola első igazgatójának, Jószai Kálmánnak, akinek a két, különböző felekezethez tartozó iskola tanítóiból egyetlen új testületet kellett formálnia. Olyan tapasztalt, értékes kollégákból, kolléganőkből, akiknek keresztyén valláserkölcsön alapuló hite és meggyőződése nagyon sok tekintetben ellentétes volt a hatalom megkövetelte hivatalos állásponttal, de éppen ezen oknál fogva nem volt könnyű az említett kollégáknak sem.

Meg kellett szervezni a felső tagozatban a szakrendszerű oktatást, olyan tanítókból, akik vállalták az egyes szaktárgyak tanítását, sőt a szaktanári képesítés levelező úton történő megszerzését is, illetve ezek hiányában az igazgatónak új szaktanárokat kellett alkalmaznia. Voltak az új általános iskolának olyan tanítói is, akik koruknál fogva, illetve egyéb okból nem vállalták a tanári képesítés megszerzését, de tanítói képesítésük birtokában, szakismeretüket továbbfejlesztve önképzéssel magas színvonalon oktattak, neveltek. Ezt a szakfelügyeleti óralátogatások jegyzőkönyvi bejegyzései is tanúsítják.

Az államosítás után 501 tanulója lett az általános iskolának. Hat tanteremben és két szükségtanteremben kezdődött meg a tanítás. Érdemes megemlíteni, hogy az első két tanévben 7 fokozatú osztályzattal értékelték a tanulók teljesítményét, amelyek közül a hetes volt a legjobb, szemben az addigi 4 fokozatúval, amelyből az egyes volt a kitűnő.

Az iskola eddigi történetének legnagyobb létszámát 1949-1950-ben éri el 610 tanulóval, s ez még a következő tanévben is 604. 1951/52-től hosszú ideig a létszám 500-600 között ingadozik.

Az államosítással, tehát az állami általános iskola megszervezésével egyúttal kezdetét veszi a délelőtt-délutáni – vagyis a „kétműszakos” tanítás, s ez az állapot egészen a Gönczy Pál utcai épület átadásáig, vagyis 1984-ig tartott.

Az 1951/52. tanévben azok számára, akik sokat mulasztottak, vagy elégtelen volt a tanulmányi eredményük, úgynevezett évfolyampótló osztályokat szervezett az iskola, mégpedig a következőképpen:

• 5. évf. pótló 5-6. o-ból: 30 fő
• 6. évf. pótló 6-7. o-ból: 42 fő
• 7. évf. pótló 7-8. o-ból: 37 fő

Összesen: 109 fő

Ezekben az években az általános iskolák, alsó és felső tagozatosok a következő tantárgyakból kaptak osztályzatot:

• beszélgetés
• olvasás
• írás
• fogalmazás
• nyelvtan és helyesírás
• irodalom
• orosz nyelv
• történelem
• alkotmánytan és erkölcsi alapism.
• földrajz
• élettelen természet
• növénytan
• állattan
• az ember élettana és egészségtana
• fizika
• kémia
• számtan és mértan
• rajz
• ének
• testnevelés

Ebben az időben csak a magatartást kellett osztályozni, a szorgalmat nem.

A felső tagozat osztályaiban 1948-tól kezdve az 1959/60. tanév végéig külön osztályban tanultak a fiúk és a lányok, az iskola csak az 1960/61. tanévtől kezdve szervezett koedukált osztályokat.

Ezekben az években a falusi pedagógusok nagyon sok társadalmi munkának nevezett megbízatást kaptak, aminek semmi köze nem volt hivatásuk gyakorlásához. Például a beszolgáltatási időszakban, amikor olykor még a vetőmagot is be kellett szolgáltatni (az azóta már hírhedtté vált padlásleseprések kora) tanítás után házról-házra járva figyelmeztetni kellett a hátralékosokat „hazafias kötelességük” teljesítésére. Elvárták a pedagógusok közreműködését a hírhedt békekölcsön-jegyeztetésében. A nyári szünetekben csépelés idején be voltak osztva tűzfigyelő szolgálatra. (A templomtoronyból kellett nappal figyelni a határt: nem ütött-e ki tűz valahol.) A Kádár-korszak első éveiben, 1960-ban volt a termelőszövetkezetek szervezése, ami nem volt erőszaktól mentes. Ez sem mehetett végbe a falusi pedagógusok nélkül. Felsorolni is nehéz lenne, mi mindent kellett csinálni munkaidőn túl az itt élőknek több évtizeden keresztül. Ráadásul ezek nagyobb része olyan jellegű feladat volt, ami a lakosságból ellenszenvet váltott ki a pedagógusok iránt. Tehát az iskola és a szülői ház kapcsolata – minden hivatalos szólam ellenére – nemhogy erősödött volna, hanem sokkal inkább gyengült. (Bár legtöbb esetben maguk a lakosok is tudták, hogy gyermekeik tanítója nem önszántából zaklatja őket ilyen tanítással össze nem függő dolgokban.) Ilyen jellegű feladat volt többek között – egészen a legutóbbi időkig – a hittantanításra való beíratás. Az igazgatónak egy háromtagú bizottságot kellett kijelölnie, amelyiknek az volt a feladata, hogy a szülőt lebeszélje gyermeke hittanbeíratásáról. Történt ez annak ellenére, hogy negyven éven keresztül minden kormány deklarálta a szabad vallásgyakorlást.

Annak ellenére, hogy megkezdődött a huszadik század második fele, továbbra sem volt egyszerű a Józsán élők helyzete. A majdnem nyolc kilométer hosszú községnek csupán egyetlen hentesüzlete volt egészen a nyolcvanas évek elejéig, s azt sem látták el tisztességesen hússal, mivel statisztikailag ellátott területnek számított. Ha hétvégén húsételt akart főzni a háziasszony, olykor fél – háromnegyed órát is sorba kellett állnia a hentesüzlet előtt, s akkor sem volt biztos, hogy olyan húst kapott, amilyet szeretett volna. Ha pedig valaki arra gondol, hogy miért nem ült fel a buszra, és ment be Debrecenbe, azt meg kell nyugtatnom, hogy bár a polgári és a böszörményi autóbuszjárat Józsán ment keresztül, az csak nagyon kivételes esetben vett fel józsaikat. Pontosan fél évszázadnak, 50 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy javuljon valamit a környező városok megközelítése. 1962. október 29-én indult meg a rendszeres autóbuszjárat Debrecen-Józsa között. A tanács tisztségviselői így is féltek attól, hogy esetleg csak rövid életű lesz ez a korszerűbb közlekedés, ezért arra igyekeztek rávenni a józsaiakat, hogy mindenki minél többször utazzon, nehogy megszüntessék. Aggodalmuk felesleges volt, mert mindenki hamar megkedvelte az autóbuszt, és az első években mindössze napi 3-4 járatot sűríteni kellett.

Az új 8 osztályos általános iskola szakos tanárokkal történő ellátása nem ment egyik évről a másikra, némelyik tantárgyból csak 20 év múltán valósult meg. A következőkben megpróbálom felvázolni a felsőjózsai kezdő éveket a szakosellátottság szempontjából.

Magyar történelem: Debreczeni Ferenc (később a megyei pedagógus továbbképző intézet igazgatója), Janka Jánosné (Kenessey Ilona), Kardos Lászlóné, Nagy Irén, Magyari Vilmos (pár év múlva újságíró lett).

Kémia-földrajz: Gulyás Imréné (Tóth Erzsébet)

Biológia-földrajz: Gábor János, Janka Zoltánné (Sólymos Margit)

Orosz nyelv: Belenszky Gyula, Belenszky Gyuláné, Dávid Béla, Cs. Varga Ferencné.

Matematika-fizika: Tóth Zoltán, Nagy Zoltán, Oláh György, Udvarhelyi György.

Testnevelés: Dávid Béláné.

Rajz: Futó Zoltánné (Dobi Irma).

Ének: Rétvári Sándorné, Páskuj Jánosné.

Gyakorlati foglalkozás (technika) : Farkas Lajos, Farkas Lajosné.

Jószai Kálmánt Harangozó István követte, aki 1950-53 között állt az iskola élén.

1953-ban Gábor Jánost nevezték ki az iskola igazgatójává, aki 20 éven keresztül, 1973-ban történő nyugdíjba vonulásáig töltötte be ezt a tisztséget. Ez év végén bekövetkezett halála nagy veszteség mindazok számára, akik ismerték és szerették őt. Közéleti aktivitása, humánus vezetési stílusa megbecsülést szerzett neki előző munkahelyein (Hermánszeg és Tetétlen) is.

Első dolga volt, hogy még ideérkezése évében, 1953-ban bevezette a villanyt a két Elek utcai iskolaépületbe és a pedagógus szolgálati lakásokba. Addig ugyanis az egyenként 60 négyzetméteres alapterületű tantermekben a mennyezetre felfüggesztett 4-4 petróleumlámpa világított. Annál a gyér fénynél mindent lehetett csinálni, csak tisztességesen írni-olvasni nem. Pedig az Elek utcában az iskola előtti szakaszon is villanyvilágítás volt már évek óta. Pedig az államosítás óta mindennap délután is tanítás folyt ezekben az épületekben is. És az államosítás óta már öt év telt el!

Ugyancsak már mindjárt az első években rendbehozatta a melléképületeket: vécéket, kamrákat, ólakat, illetve több helyen újakat építetett.

Józsi kinevezése évében, 1953-ban épült fel a községi művelődési ház, vagy ahogy akkor nevezték: kultúrotthon. Ennek vezetését ugyancsak Gábor János látta el évekig eredményesen.

Az iskola – a tanulók létszáma alapján – már régen kinőtte meglévő épületeit, sürgősen szükség lett volna megfelelő bővítésre: egy 12 tantermes új iskolaépületre. A túlméretezett iparosítás éveiben erről „természetesen” szó sem lehetett. Más jellegű épületekre nem sajnálták a pénzt, de ha iskoláról volt szó, kétszer is megnézték, mielőtt ígéretet tettek volna rá. Ékes bizonyítéka ennek az Alsójózsa és Pallag közötti Monostori-erdőben megkezdett fegyvergyár szerelőcsarnoka, amelynek sokholdas területét jó előre magas szögesdrót kerítéssel kerítették körül, s amelynek építése végül félbemaradt. Fák nőtték be ezt a huszadik századi romot, örök mementóként hirdetve a megalomániás, pazarló állami vezetés ostobaságát. Így aztán a 12 tanteremből kettő lett, amit a rózsavölgy u. 23. sz. alatt építettek fel, szolgálati lakással. Ezt ünnepélyes külsőségek között adták át 1959 novemberében. Mondanom sem kell, ez még tüneti kezelésnek is kevés volt, hiszen maradt továbbra is a délelőtt-délutáni tanítás, és a szükségtantermek használatáról sem mondhatott le az iskola. Annál inkább nem, mivel 1960/61-ben az általános iskolákban új tantárgyat, a gyakorlati foglalkozást vezették be, s ehhez legalább két tanteremre volt szükség.

Hogy mennyire kevés volt az átadott két új tanterem, amit még 20 év múltán is új iskolának neveztek, mi sem bizonyítja jobban, mint az a járási hivatalhoz címzett jelentés, mely szerint az alsó tagozat 8 tanulócsoportját 9-re kellene bővíteni, de nem lehet, mivel csak 8-nak van helye. Ebben a tanévben 578 tanulója volt az iskolának, ami 36 tanulós átlag osztálylétszámot jelentett.

Nem véletlen tehát, hogy az előző, 1960/61-es tanév egyik tantestületi ülésén a javaslatok nagy része olyan volt, amelynek megvalósításához jó néhány új tanteremre lett volna szükség.

Néhányat ízelítőül ezekből:

• 1. Az osztálybontás határa 51 (!) helyett 41 legyen.
• 2. Iskolai napközi otthont kell létesíteni.
• 3. Célszerű lenne a túlkorosok részére külön osztályt szervezni.
• 4. Nagyon indokolt gyógypedagógiai osztályok szervezése.
• 5. Nagyon fontos lenne a tanulók nyári gyakorlókerti foglalkoztatásának kötelezővé tétele.
• 6. A törvény – korhatárra való tekintet nélkül – mindenki számára tegye kötelezővé a 8 osztály elvégzését. (Természetesen itt csak iskolai tanulókról volt szó.)

A felsorolt példák azt bizonyítják, hogy tantestületünkben mindig születtek olyan értékes javaslatok, amelyek nemcsak a saját, hanem az ország többi általános iskolájában is előre viszik az oktatás-nevelés ügyét. A javaslatok egy része később, amikor a körülmények némileg javultak, meg is valósult.
Figyelemre méltó volt a testület minősítő véleménye a felügyeleti szervek ellenőrző munkájával kapcsolatban, mely szerint „a tematikus látogatás sokkal előnyösebb lenne, mint az eddigi „brigádlátogatás”. Ehhez azt is tudni kell, hogy ebben az időben az iskolai munka ellenőrzésével és a tanítási órák látogatásának jogával felruházott szervek megbízottai sok esetben csak az ellenőrzést gyakorolták, nem úgy, mint később, amikor a segítés vált fő tevékenységükké. Ennek szélsőséges példái a felsőjózsai iskolában is tapasztalhatók voltak. Volt például olyan tanulmányi felügyelő, aki még azt sem hitte el, hogy az általa meglátogatott osztályfőnök valóban végiglátogatta azokat a családokat, amelyek családlátogatási naplójában szerepeltek, ezért késő délután zseblámpa fényénél tételesen végigjárta egy-egy kollégával a naplójában szereplő családokat. Mondanom sem kell, a „tettenérés” nem sikerült, de az efféle ellenőrzés megalázó volt. Olyan ellenőrt is kapott az iskola ezekben az időkben, aki még a felhasznált indigókról is elszámoltatta az igazgatót és helyettesét. Egyes szűk látókörű, szolgalelkű szakfelügyelők a „szocialista nevelés” alapelveinek tanórai megvalósítását is saját egyéniségükhöz mért merevséggel értelmezték. Gábor János ennek kabaréba illő – kirívó példájaként emlegette az egyik matematikaóra látogatása után elhangzó felügyelői instrukciót, mely az asszociáció tökéletes megvalósulását eképpen sugalmazta: „ A kockának éle van – a párt élcsapat!”

Az előbb leírtak persze kirívó esetek voltak, de az ilyenekből nagyon kevés is elég ahhoz, hogy hosszabb időre éreztessék káros hatásukat.

Az 1959/60-as tanév sportköri munkájába ad némi betekintést az úttörőcsapat év végi jelentése. (A sport- és egyéb szakköröket ebben az időben és még sokáig az úttörőcsapatok működtették szerte az országban.) A jelentés szerint a sportköri munkában résztvevők száma: 75 (tornaterem – még szükségterem sem – nem volt egészen 1984-ig!) Megoszlásuk: atlétika 30, asztalitenisz 20, kézilabda 42, sakk 6, futball 26, torna 25. A sportmunkát 1 játékudvar, 1 futópálya és 1 kézilabdapálya segítette.

Az 1961/62-ben az iskolában működő ifjúsági vöröskeresztes csoport taglétszáma 65 fő. A csoport foglalkozásain elhangzó előadások témái:

• - A rákról
• - A tbc-ről
• - A fertőző betegségekről
• - A csecsemőgondozásról
• - „Tiszta iskola – egészséges ifjúság” mozgalom

Az 1962/63. tanév eseményekben meglehetősen gazdag. Ebben az évben az egykori malom épületében „az iskola és a szülői ház” összefogásával 2 szükségterem kialakítására került sor. Nagy munka volt, mert több helyen a malom gépeinek beton alapzatát kellett vésővel, csákánnyal szétverni. A szülőkkel együtt csákányoztunk mi, férfi tagjai a tantestületnek is. Nagy örömet jelentett, mert így korábbi, más célkitűzések is megvalósulhattak. Utólag mégis azt kell mondanom: nagy kár volt a sok munkáért, mert így a felettes szervek nyugodt lelkiismerettel elodázhatták az iskola sürgős bővítését. A két szükségtanteremben 3. és 4. osztályosok kezdték meg a tanulást. Mivel a két terem elhelyezkedése sem volt kedvező (a gyermekeknek naponta kétszer kellett átkelni a már akkor is forgalmas 35. sz. műúton), ezért minden tanév kezdetén a szülők egy része megpróbálta áthelyeztetni gyermekét a biztonságosabb másik harmadik osztályba. Nyilvánvalóan ez nem járhatott sikerrel, mert akkor a párhuzamos harmadik osztályok között súlyos létszámbeli aránytalanságok mutatkoztak volna.

A volt malomépületében kialakított két szükségtanterem lehetővé tette, hogy végre – sokak kívánságának eleget téve – megnyílhasson az iskolai napközi otthon, egyelőre egy délelőtti és egy délutáni osztatlan csoporttal, amelyekben együtt kellett foglalkozni az elsőstől a nyolcadikos gyermekig mindenkivel, csoportonként 35-40 gyermekkel. A napközis gyermekek étkeztetését a felsőjózsai óvoda konyhája oldotta meg, a napközis terem végében kialakított melegítőkonyha és tálalóhelyiség segítségével.

Újdonság volt a napközi, mert sokat segített a gyermekétkeztetésben. Sokkal több segítséget nyújtott az iskolának, szülői háznak egyaránt, mint a néhány év óta már működő tanulószoba, amelyik az étkeztetést nem segíthette.

Ugyancsak ebben a tanévben kellett megszervezni a továbbképző iskolát 2 tanulócsoporttal, 47 fővel azon általános iskolát végzettek számára, akik nem tanultak tovább. Ez az iskola mindaddig gondot okozott a felsőjózsai iskolának, amíg csak működnie kellett. Az első –ezzel kapcsolatos – jelentés már tükrözi a nehézségeket: „A továbbképző iskola beindítása nehéz. A tanulókat csak a szülőkkel való elbeszélgetés alapján lehet beiskolázni. A tanulók a továbbképző iskolában nem tanulnak, fegyelmezési probléma is van velük. Több gyakorlati részt kellene beiktatni a tanmenetbe.” A fő baj az volt ezzel az iskolával, hogy a tanulók szempontjából az itteni tanulásnak egyáltalán nem volt igazi tétje. Semmiféle képesítést, szakmát nem adott, ezért az ott tanítóknak nem volt mivel megfogni a tanulókat, semmi elfogadható perspektívát nem tudtak számukra mutatni. Az erősen kozmetikázott jelentésből nem tűnik ki, hogy a továbbképzősök nem jártak rendszeresen a foglalkozásokra, gyakran késtek az első óráról, sokan dohányoztak s néha szeszesitalt is fogyasztottak érkezésük előtt. Nem volt ritka az sem, hogy a padokat, iskolai berendezési tárgyakat rongálták. Fárasztó volt az ott tanulók számára az is, hogy ezek a foglalkozások az esti órákban voltak.
Az esti órák másik elfoglaltsága volt a dolgozók esti iskolája, amely az 1959/60. tanévvel kezdődően indult, és – néhány év szünet után – 20 éven keresztül tartott évente átlagosan 20-30 hallgatóval, de ettől eltérő évek is voltak. Például 1962/63-ban 56 fő és 1973/74-ben 47 fő. Azt hiszem, országosan is jellemző volt a józsai tapasztalat, mely szerint az ötvenes és a hatvanas években még a tanulásból önhibáján kívül kimaradt idősebb korosztály (30-60 év közöttiek) részvétele volt jellemző. Többségükben olyan emberek, akik valóban akartak tanulni. Sajnos, a hetvenes évektől kezdődően a tanulók döntő többsége a tinédzser korosztályhoz tartozó, gyenge képességű olyan tanulókból tevődött össze, akik önhibájukból nem végezték el az általános iskolát. Ezekben az osztályokban már rendszeressé váltak a fegyelmezési problémák, gyakoriak voltak az igazolatlan mulasztások, nem szívesen tanultak. Csupa olyan tényező, ami a kollégák számára nem tette túlságosan vonzóvá az esti 6-10 óra között tartott foglalkozásokat.

A hatvanas évek közepéig az alsó tagozatos osztályok a tanévet egy bemutató jellegű nyilvános vizsgával zárták, amelyen a tanulók bemutatták, mit tanultak a tanév folyamán. Az alsó tagozatos tanítók arra törekedtek, hogy ezeken a vizsgákon lehetőleg minden gyermek szerepeljen.

A tanévek másik jelentős zárórendezvényei voltak a tornavizsgának nevezett tornabemutatók, amelyeken alsó és felső tagozatos osztályok egyaránt részt vettek. Ezek a színpompás rendezvények két – két és fél órán keresztül tartottak, és sok nézőt vonzottak a községi sportpályára (később, az utolsó években az iskola udvarára), s a belépti díjakból származó jövedelem az úttörőcsapat jövedelmét gyarapította, amelyből a gyermekek nyári táboroztatásához járult hozzá a csapat. Házilag ügyesen elkészített tüllszoknyában szalag-, buzogány-, karika-, fátyol- stb. gyakorlatokat mutattak be a lányok, zászló-, bot- stb. gyakorlatokat a fiúk közösen, évfolyamonként zenére. Egyénileg talaj-, gerendagyakorlatokat, szekrényugrást végeztek. Mutatós volt a nyitófelvonulás és a szabadgyakorlat, amelyet a lányok fekete mezben, a fiúk fehér tornatrikóban mutattak be. Szintén hagyomány volt a járási tűzoltóversenyen egy bemutató, amely szalag- vagy szabadgyakorlat volt.

A bemutatón részt vevő csapatok mindannyiszor színpompás felvonulással érkeztek a községi sportpályára, a bemutató színhelyére. Később, a hetvenes évek közepétől – amikor elkészült a Rózsa u. 32-34. sz. alatti tenisz- és füves futballpálya – ott tartottuk, mivel a sportpályán tartott bemutatót gyakran zavarta meg egy-egy kora nyári zápor, és a gyerekeknek nem volt hová húzódniuk az eső elől. Ez a sikeres bemutató sorozat 1980/81-ben ért véget, mivel a sportversenyek száma ekkorra nagyon megnövekedett, amelyeken tehetséges tanulóink szerettek részt venni, így az órai oktatás és a versenyre készülés mellett nem maradt idő a tornavizsgai gyakorlatok megtanulására.

Nagyon hiányos lenne a kép Gábor Jánosról, ha nem említeném meg, hogy ideérkezésétől kezdve közel tíz éven keresztül úgynevezett filléres vonatokat szervezett a MÁV közreműködésével, néha évente kétszer is. Ezek a vonatok Józsáról indultak az ország különböző nevezetes helyeire (Balaton, Eger, Lillafüred, Békés stb.) Egy-egy alkalommal 6-700 józsai lakos: gyermek és felnőtt utazott ezeken a nagy kedvezményt nyújtó vonatokon. Többször is előfordult, hogy olyan idősebb utasa is volt a filléres vonatnak, aki életében először ült vonaton. A MÁV vezetése elismerő oklevéllel tüntette ki Gábor Jánost e kirándulások nagy sikerű megszervezéséért, hozzátéve, az elismerés értékét növeli a tény, hogy Debrecenből nem sikerült hasonló jellegű vonatot indítani.

Mint említettem, Gábor János 1973-ban nyugdíjba ment. Utána 1973-tól 1976elejéig Rétvári Sándor, majd 1976-tól 1991-ig Dávid Béla volt az iskola igazgatója.

Időközben sikerült jó kapcsolatot kialakítani a városi szemészettel. A szakorvosok egy az egész iskolára kiterjedő szemészeti szűrővizsgálatot végeztek el, amely arról tájékoztatta az iskolát, hogy a tanulók meglehetősen nagy százalékának károsodott a látása. (Némelyik osztályban elérte a 25-30%-ot!) Ennek kialakulásában szerepe volt a tantermek gyenge mesterséges megvilágításának is. Tantermenként 4-4, egyenként 100 W-os égő világított – ez is csak névlegesen, mert igen gyakran kiégtek az állandó használattól, cseréjük nem mindig történt meg idejében. A világítás korszerűsítését éppen ezért – bármennyire költséges volt is – nem lehetett tovább halogatni. Erre 1978/79-ben került sor. Az iskola valamennyi helyiségében áttértünk a fénycsöves világításra. Nehéz leírni a gyermekek örömét, amikor a korábbi szerény világosság helyett valóságos fényözön árasztotta el a tantermeket.

A fűtés korszerűsítését néhány évvel korábban, 1972/73-ban sikerült megoldania az iskolának. Ennek során a Rózsa utcai iskolaépületekben áttértünk a központi fűtésre. (Ezek voltak a felső tagozat által használt termek, itt egy-egy udvarhoz legalább három helyiség tartozott, ezért volt gazdaságos.)

A sportlétesítmények gyarapítására is sor került a hetvenes években. A Rózsa utca 32-34. alatti iskola udvarán három nemzedék összefogásával, jelentős társadalmi munkával teniszpálya és kispályás labdarúgó mérkőzések megtartására alkalmas füves pálya épült. Ezzel színesedett a sportolási lehetőség, és egyúttal – mint arról korábban beszámoltam – itt lehetett tartani az év végi tornabemutatókat, az ún. tornavizsgákat is. Ugyanezen az udvaron állították fel 1981-ben a Szalag- és Zsinórgyár ajándékát: egy nagyszerű beton pingpongasztalt. Ez a sportág ekkor már hosszú évek óta nagyon népszerű volt, ezért rendkívül örültek neki gyermekeink.

A sportolási formák bővülése és a labdajátékok gyakorisága miatt – a jó szomszédság megőrzése érdekében – mindkét rózsa utcai iskola udvarának kerítését meg kellett magasítani.
Erre jelentős társadalmi munka szervezésével került sor a hetvenes évek végén. A Rózsavölgy utca 23. sz. alatti sportudvaron is különösen indokolttá vált a magasítás, mert a helyi Haladás Sportegyesülettel való szorosabb együttműködés eredményeként ezen az udvaron bajnoki kézilabda-mérkőzéseket is rendszeresen játszottak. Hasonló okok miatt és hasonló módon: vagyis társadalmi munkával sikerült magasítani a Deák utcai napközi udvarának kerítését. A társadalmi munkát mindenütt az indokolta, hogy az iskolának csak anyagra volt pénze, munkadíjat nem fizethetett.

A hetvenes évek végére nagyon megérett a napközi otthon fejlesztésének ügye. Tarthatatlan állapot volt, hogy osztatlanul együtt foglalkozzanak az alsó és a felső tagozatos tanulók. S nem csupán a tanítás, illetve az önálló tanulás és a korrepetálás okozott nagy nehézségeket, hanem a szabadidős foglalkozások szervezése is. Sajnos, ezt a fejlesztést az iskola falai között nem lehetett megoldani. Olyan épület sem akadt lépten-nyomon, amelyiknek tanulócsoport elhelyezésére alkalmas helyisége lett volna. Egyetlen ilyen épület volt Felsőjózsán: a művelődési otthon, amelynek igazgatója, Papp Géza megértéssel fogadta az iskola ilyenfajta bővítési szándékait. Nem kis dolog volt, mert a foglalkoztató helyiségeken kívül – a köjál-előírásoknak megfelelően – egy melegítő-tálalókonyhát is ki kellett alakítani egy kisebb szobából, valamint benti angol WC-t. Nem volt könnyű ez a megoldás, mert a nagyterem a hét bizonyos napjain községi mozi is volt, valamint időszakonként – nem lévén más hasonló méretű helyiség a községben – ez volt a színhelye a tanácsüléseknek, és más egyéb községi rendezvényeknek is. Ráadásul a megnövekedett létszámnak megfelelő étkeztetési igényeket a helyi óvodai konyháról már nem lehetett kielégíteni. Ezt a köjál sem engedélyezte. Eleinte különböző debreceni üzemi konyhákkal kötöttünk étkeztetési szerződést. Sajnos, ezek felnőttek számára főztek, az ételek minősége egyéb okok miatt is kifogásolható volt, azért egy idő múlva a Damjanich utcai Gyermekélelmezési Konyha hajlandó volt végre fogadni iskolánkat.

Ezzel a megoldással a napközis csoportok száma négyre emelkedett: két alsós és két felsős csoportunk volt. Időközben iskolánknak az elsős osztályokat is bontani kellett, Így a napközis csoporton kívül egy első osztályunk is a művelődési otthonba költözött. Az iskola sokat emlegetett szétszórtsága tovább nőtt.

Az iskola tarthatatlan helyzetét a sok kérés, sürgetés, helyzetelemző jelentés hatására az irányító szervek is felismerték, s támogatásukkal elhatározás született egy nyolctantermes iskola felépítésére. Persze, a korábbi évek gyakorlatából jól ismert módon a bővítés mértéke megint csak tüneti kezelés volt, nem pedig a problémák hosszabb időre történő megoldása. Mert azt a járási és megyei tanácsnál is jól tudták, hogy váltás nélküli tanítással csak úgy tud működni az iskola, ha valamennyi tantermét (beleértve a szükségtermeket is!) használja a régiek közül, hiszen a nyolcvanas évek közepéig 540-550 tanulója volt az iskolának. Az eredeti tervek szerint a Deák és a Kossuth (ma Függetlenség) utcák közötti területre, meglévő iskolaépületek szomszédságába épült volna az iskola és a vele egybeépített óvoda. Ez t a területet a községi tanács ki is sajátította a telektulajdonosoktól. A jól képzett megyei főépítésznek, Letényi Árpádnak az volt az elgondolása, hogy az iskolákat nem mutogatni, hanem védett helyre kell elhelyezni, inkább eldugni. Olyan helyre, amelyik jól megközelíthető mindenfelől. Ami igaz is, hiszen még egy szatócsüzlettől is elvárható a jó megközelíthetőség, hát még egy iskolától! Így is készült el az elhelyezési rajz. Ez az elképzelés azért is jó volt, mert a Debrecenbe bejáró szülőknek útba esett, ugyanis a Debrecenbe befelé menő autóbuszjárat mentén feküdt. Sajnos, a fentebb említett, széles látókörű főépítész mérnök nyugdíjba ment. Az utódja (a nevét hadd ne említsem) ezekkel az erényekkel nem dicsekedhetett. Első dolgának tartotta kijelenteni, hogy az elődje által kijelölt helyre nem lehet elhelyezni az iskola-óvoda épületét. Elképzelése szerint „legjobb hely erre a célra a Tócó patak völgye”. Ahol nagyon magasan van a talajvíz (helyenként 50 cm!), s hozzá még a forgalmas 35. sz. főútvonal túlsó oldalán van, így naponta kétszer is ezen az úton kellett volna átvinni 6-700 óvodás és iskolás gyermeket. Mivel a helyi tanács vezetői ezt az elképzelést nem ellenezték, az iskola igazgatójának ellenvéleményét, pedig egyszerűen nem vették figyelembe, az igazgató kénytelen volt a megyei művelődésügyi osztály segítségét kérni az új elhelyezési elképzelés megváltoztatására. Szerencsére az osztály illetékes vezetői ezt a segítséget megadták, s a javaslatot elvetették. Ezután került sor az iskola jelenlegi helyének kijelölésére, amely szintén nélkülözte a logikát több szempontból is:

• 1. A 4 km hosszú településrész szélére-végére tették
• 2. Egy 10 hektáros terület erős mélyedését választották.
• 3. Távol esik a régi iskolaépületektől, a gyakorlókerttől.
• 4. S ami csak látszólag jelentéktelen: nem a Debrecenbe menő, hanem az ellentétes irányú autóbuszjárattal lehet megközelíteni, azzal is csak átszállással! Emiatt sok bejáró szülő nem tudja busszal iskolába hozni gyermekét, hanem inkább bevitte magával egy útba eső városi iskolába.

Ezek az érvek egyáltalán nem hatották meg az elhelyezésben illetékeseket. Az elhelyezés furcsaságát csak fokozta az a tény, hogy az efféle panelekből emelt épületet sem rá- sem hozzáépítéssel nem lehet bővíteni. (Ez az ún. „Hajdú váz”.) Ezt maga a tervező nyilatkozta az épület tervének ismertetésekor.

Azt már csak ráadásként említem, hogy az új iskola építésére kijelölt terület földúton feküdt, ami további költségnövekedést is feltételezett.

A terület előkészítéséhez 1981-ben kezdtek hozzá. Időközben, 1982. január 1-jétől Józsa megszűnt önálló község lenni, mivel – a lakosság elsöprő többségű szavazata alapján – Debrecenhez csatlakozott. Így az iskola irányítása is a debreceni járástól a debreceni városi tanácshoz került.

Az új iskola bútorzatát, oktatási eszközeit 1983 késő őszétől lehetett megrendelni. A megrendelés nem kis mértékben a zsákbamacskára emlékeztetett, mivel sok megrendelő eszközből vagy bútorból még mintát sem tudtak mutatni. Így többek között csak utólag derült ki, hogy a természettudományi előadó terem tanulói szekrényeibe szerelhető vízvezetékszerelékek (pl. a kémcsőmosogató) valamelyik szovjet gyárban készültek, ezért a magyar szabványnak megfelelő elemek nem csatlakoztathatók hozzájuk, vagyis a vízvezetékhálózatba nem lehet bekötni őket.

A bútorok és eszközök szállítása 1984 kora tavaszától megkezdődött. Amire korábban nem is gondoltunk, az új bútorzat ideiglenes raktározása nagyon nagy gondot jelentett. Mivel a régi iskolaépületekben tanítás folyt, oda nem lehetett elhelyezni. Az életveszélyessé nyilvánított művelődési otthonban szintén nem. Maradt a régi mozi épülete, amelyik közel esett az épülő új iskolához.

Az új iskola várva várt ünnepélyes átadására 1984. augusztus végén került sor, bár a konyha még két hónapig csak mint tálalókonyha működhetett, mivel nem készült el időre. Más dolog is előrevetítette árnyékát. Így az átadott épülethez egy mindössze 80 cm-es szélességű betonjárda tartozott. Az udvara egy nagy mélyedésben feküdt. Előre lehetett látni, mi történik tartósabb esőzés beálltakor. Ezért mindjárt az első év nyarán (igen szerény költségvetési keretből, amelyből elvileg egyetlen fillért sem lehetett az új iskolára költeni évekig) hozzá kellett kezdeni az udvar egy részének lebetonozásához, előtte a mélyebben fekvő udvar egy részének feltöltéséhez.

Ugyancsak mindjárt az első évben 120 facsemete elültetésével igyekeztünk megalapozni a későbbi barátságosabb környezetet. Ekkor került sor különböző dísznövények, cserjék, bokrok elültetésére is. Természetesen mindezek a munkák társadalmi erőből történtek. Az udvar lebetonozását így is csak viszonylag kisebb szakaszokban lehetett végrehajtani, ha nem akartuk a régi épületek állagmegóvását elhanyagolni.

Az említettek mellett más nem várt kiadások is terhelték amúgy is szegényes költségvetésünket. Ez mindjárt az átadás után kiderült. Ugyanis a tantermeket és egyéb helyiségeket egyszerű diszperzittel festett falakkal adták át, olajlábazat nélkül a szép pasztellszínű falak – minden előzetes óvintézkedés ellenére – mindjárt az első napokban bepiszkolódtak.

Alapos számítás után kiderült, hogy ha olajlábazat helyett a tantermek, a folyosók és az étterem falait lambériával burkolják, a költségek néhány év alatt megtérülne, nem beszélve az esztétikai különbségről. A faburkolat elkészülte utáni évben egy tűzvédelmi ellenőrzésnél kiderült, hogy a burkolat faanyagát záros határidőn belül lángmentesíteni kell. Ennek költségeit csak a városi pénzügyi osztály anyagi támogatásával tudta kiegyenlíteni az iskola, mivel annyiba került, mint maga a lambéria.

Az új iskola átadásának évében a Rózsavölgy utcai politechnikai műhelytermet – a tornatermi többletrendelés révén – sikerült szükségtornateremmé átalakítani bordásfalak felszerelésével és kisebb változtatásokkal. A bordásfalak felszerelését a Medicor Művek egyik brigádja vállalta társadalmi munkában. Ezzel az ottani alsó tagozatos osztályok ez irányú gondjai megszűntek, normális körülmények között tarthattak tornaórákat.

S most néhány szót azokról a kollégákról, kolléganőkről, akik ebben az iskolában tanítottak az iskola életének különböző szakaszaiban.

Az alsó tagozatban humánus szigoráról, alaposságáról volt ismert Szabó Gyuláné, aki már a háború előtt is iskolánkban tanított, s innen ment nyugdíjba. Sokat foglalkozott a szülői munkaközösségek öntevékeny színjátszó csoportjával is. Az 1960-as évek elejéig, mikor a televízió használata általánossá vált, sok sikeres előadás szervezése, részben betanítása is fűződik a nevéhez.

1957-ben, közvetlenül tanítói oklevelének megszerzése után került iskolánkhoz Jeles Ferencné, aki a közelmúltban történt nyugdíjba vonulásáig megszakítás nélkül iskolánkban tanított. Mindjárt az első években kitűnt alapos szakmai felkészültségével, kedves szigorával, önmagával szembeni igényességével. Kiváló szakmai felkészültségét bizonyítja, hogy hosszú évekig a szakmai felügyelet megelégedésére igen eredményesen vezette a helyi, majd később emellett a területi alsó tagozatos munkaközösséget. S hogy személyes példája mennyire hatásos, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy lányai, Ilona és Tünde követték a pedagógusi pályán, s jelenleg is sikeres munkát végző tagjai a felsőjózsai tantestületnek.

Udvarhelyi Györgyné szintén igényességéről és szigoráról, eredményes munkájáról volt ismert az alsó tagozatban. 1956-tól nyugdíjazásáig iskolánkban tanított. Külön elismerést érdemel az énektanítás terén elért jó szakmai munkája. Ez utóbbi miatt évekig színvonalasan tanította a felső tagozatban az éneket, s eredményesen vezette az iskolai énekkart. Jó szakmai felkészültségéről árulkodik, hogy egy ideig az alsó tagozatos szakmai munkaközösséget is vezette.

A hetvenes évek elején három olyan kolléganő is érkezett más iskolából hozzánk, akik mindhárman innen mentek nyugdíjba.

Tallódi Sándorné előző iskoláiban már bizonyította jó szakmai felkészültségét, iskolánkban is ezzel a jó tulajdonságával tűnt ki. Szigorú volt és következetes, mindig jó eredményeket felmutató. Ezen erényei tették alkalmassá arra, hogy évekig vezesse az alsó tagozatos munkaközösséget.

Tiliczky Sándorné halk szóval, kedves szigorral, alapos szakmai felkészültséggel, hivatástudattal végezte az alsó tagozatban munkáját. Munkvégzésének színvonalában az sem hátráltatta, hogy családi életében aránytalanul sokat vállalt magára.

Kocsisné Toldy Paula derűs életfelfogása alapos szakmai ismeretekkel és hivatástudattal párosult. Az újra mindig fogékony volt. Azért tudott jó eredményeket felmutatni még a nyugdíjazása előtti években is.

A fiatalabb korosztályhoz tartozók közül hárman is vannak, akik a hetvenes években kezdőként kerültek iskolánkba és jelenleg is itt tanítanak, eredményes munkát végezve: Tóth Józsefné, Gáll Izabella és Tóthné Mikó Klára.
A felső tagozatban a magyar-történelem szakosok közül villantok fel néhány arcot. Első helyen említem Janka Jánosnét, aki alsó tagozatosként kezdte, és az iskolák államosítása után a felső tagozatban vállalta a magyar nyelv és a történelem tanítását. Több mint három évtizedes szaktanári munkája mindig kivívta az ide látogató szakemberek elismerését, akik szuperlatívuszokban beszéltek az ő óráin szerzett tapasztalatokról. Minden órája egy-egy vallomás volt a magyar nyelv iránti oldhatatlan szeretetről. Ez a szeretet hozta vissza az iskolába, amikor nyugdíjasként néhány évig magyar- és történelemórákat helyettesített.

Ugyanez a hivatástudat és kiváló szakmai felkészültség jellemezte Tasnádi Katalin kolléganő munkáját, aki meg tudta szerettetni tanítványaival a magyar nyelvet és történelmet. Szakmai munkája elismerésnek csúcsát jelentette, amikor néhány évi itteni tanítás után a megyei művelődési osztály szakaszfelügyelőjének nevezték ki.

Deák Ilona kolléganő szintén pályakezdőként került iskolánkhoz magyar-történelem szakos tanárként. Mindig új, a réginél eredményesebb tanári törekvés jellemezte itteni munkáját. Ennek fokmérője a kedvező felügyeleti véleményeken túl az is volt, hogy középiskolába menő tanítványai többségükben nagyon jól megállták helyüket. Ahogy némelyikük fogalmazott, abból élt a gimnáziumban, amit a tanárnőnél itt tanult. A tantestület sajnálta, amikor innen a lakásához közel lévő tócóskerti iskolába távozott.

Magyar-orosz szakos tanárként tanított iskolánkban nyugdíjazásáig Cs. Varga Ferencné tanárnő. Szaktanári munkájából kiemelkednek az idegennyelv megszerettetésére irányuló törekvései. Tanítványai közül több tucatnyi rendszeres idegennyelvű levelező volt. A levelezésből származó tárgyakból, kisebb-nagyobb ajándékokból több alkalommal év végén kiállítást rendezett.

Janka Zoltánné az alsójózsai iskolában kezdett tanítani oklevelének megszerzése után, még a háború előtt. Iskolánkhoz az államosítás után került. Innen ment nyugdíjba biológia-földrajz szakos tanárként. Tanári munkáját mindvégig a szaktárgyai iránti szeretetből eredő alaposság és szigor jellemezte.

Gulyás Imréné kémia-földrajz szakos polgári iskolai pályakezdő tanárként került iskolánkhoz az államosítás évében. Tanítványai szerették és tisztelték nagyszerű felkészültségén alapuló, hivatástudatból végzett tanári munkájáért. Ennek elismerése volt, hogy elődje nyugdíjazása után nyugdíjba vonulásáig az iskola igazgatóhelyettese volt.

Janka Zoltánné nyugdíjazása után Tasnádi Istvánné, biológia-földrajz szakos tanárnő vette át a szaktárgyak tanítását. Ő napközis nevelőként kezdte iskolánkban, majd levelező tagozaton szerzett szaktanári diplomát. Szaktárgyait hivatástudaton alapuló jó szakmai felkészültséggel tanította. Ezt a szakfelügyeleti látogatások jegyzőkönyvi bejegyzései is tanúsítják. Kiemelkedő volt vöröskeresztes tanári tevékenysége is. Csecsemőgondozó szakkörének versenyzői három egymást követő évben városi és megyei első helyezést értek el. Harmadik alkalommal országos 4. helyezettek is lettek. Ebben tevékenyen közreműködött a későbbi utód: Agárdiné Burger Angéla tanárnő is.

Udvarhelyi György 1950-től nyugdíjazásáig matematikát és fizikát tanított iskolánkban. Ő volt iskolánk első matematika-fizika szakos tanára. A tanórák feszültségét, izgalmát sokszor sikerült humoros megjegyzéseivel oldani.

Janóczi József 1973-ban, frissen szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomával kezdett iskolánkban tanítani. Átlagon felüli szaktanári felkészültségével mindjárt az első itt töltött években felhívta a szakmai irányítás figyelmét. Ennek eredményeként alig néhány év múlva járási szakfelügyelői megbízást kapott. Különösen a fizika tanításában nyújtott kiemelkedő teljesítményt. Szép szakmai sikerként könyvelhette el, hogy 1982-ben az Egerben rendezett országos fizikatanári vetélkedőn 3. helyezést ért el, valamint azt is, hogy egyik tanítványa a járási és a megyei tanulmányi versenyen fizikából első lett.

Futó Zoltánné 1956-ban kezdte meg iskolánkban a földrajz-rajz szakos tanári munkát. Ő volt iskolánk első képesített rajz szakos tanára. Színvonalasan végzett szaktanári munkája mellett rendszeresen készítette fel a szaktárgyi vetélkedőkre tanítványait. Keze munkáját magukon viselték a különböző jellegű év végi kiállítások. Nyugdíjazásáig iskolánkban tanított.

Az iskola első ének szaktanára Rétvári Sándorné volt, aki alsó tagozatosként kezdte iskolánkban, majd szaktanári képesítést szerzett. Az általa vezetett énekkar gyakran szerepelt iskolai és községi rendezvényeken. Miután ő a járási szakszervezethez került, Páskuj Jánosné folytatta munkáját. Józsa Debrecenhez való csatolása után kezdte meg énektanári munkáját Tok Gyöngyi. Nagy érdeme volt, hogy neki sikerült legjobban megszerettetni az aktív éneklést. Olyannyira, hogy bárhová mentünk együtt az osztályokkal, maguktól, külön felhívás nélkül is szívesen énekeltek. Hozzáértő, szívvel-lélekkel végzett karvezetői munkája eredményeként az iskolai kórus gyakran hozott haza a városi kórustalálkozóról elismerő arany oklevelet. Jó érzés volt tudni, hogy iskolánkat zenei berkekben is számon tartják.

Dávid Béláné 1956-ban került áthelyezéssel a felsőjózsai iskolába. (A testnevelést addig önként vállalkozó tagjai a testületnek tanították szakképesítés nélkül.) innen is ment nyugdíjba. A tantárgy tanítását az tette nehézzé, hogy az iskolának 1984-ig tornaterme nem volt, még szükségterme sem. Az órákat a szabadban – nagyon rossz idő esetén – a tantermekben lehetett tartani. Mivel a testnevelő tanárnak a tanórai munka mellett a különböző szintű versenyekre is készíteni kellett tanulóit abban az időben, ezért nézzünk néhány eredményt:

1960/61-ben járási tornaverseny: fiúk 5., lányok 8. hely.

Atlétika 1956-1982 között: járási győztesek, ill. 2., és 3. helyezettek: Gáti Judit, Gáti Júlia, Gáti Ibolya, Török Rozália, Helle Erzsébet, Helle Mária, Tóth Péter, Szabados László, Tóth Irén, Simon Sándor, Varga Zsolt, Kóka Ferenc, Vona Zoltán, Gyimesi Zsuzsa.

Súlylökésben járási 2.: Vona Zoltán, járási 3.: Kóka Ferenc

Nagypályás labdarúgás: 1969. körzeti győztes

1973. járási 1. megyei 3.

1979. járási és megyei bajnok, területi 4.

1981. járási 2.

1984. városi 2.

Kispályás labdarúgás: 1988. városi bajnok
Az eredmények értékét növeli, hogy itt soha nem segített külső edző a testnevelőnek.

Az 1960/61. tanévben újtantárgyat vezettek be: a gyakorlati foglalkozást, amelynek olyan új jellemzője is volt, hogy a vegetációs időszakban közös anyagot végeztek a fiúk és a lányok, a vegetációs szünetben a fiúk műhelymunkát, a lányok pedig főzést, kötést, szabás-varrást stb. tanultak. Ezért eleve külön kellett foglalkoztatni a fiúkat és a lányokat. (Ez a kétcsoportos foglalkozás a mai technika tantárgy tanításában is megmaradt.) A fiúk első gyakorlati foglalkozás tanára Farkas Lajos volt, a lányoké, pedig Boruzs Lászlóné, akit iskolánkból való távozása után Farkas Lajosné váltott fel. Bár utánuk mások is tanították a tantárgyat, igazi fénykorát az új tantárgy tanítása a Farkas házaspár működése idején élte. Az eladásra termelt zöldségfélék ágyásai mellett ott sorakoztak az ipari- és dísznövényekkel gondosan beültetett bemutató parcellák, a szélükbe szúrt táblácskákkal, amelyek felirata ismertette az illető növényt. A kerti foglalkozások változatosak voltak. Nem véletlen, hogy járási, sőt megyei bemutató foglalkozások és versenyek színhelye is volt iskolánknak.

Kathó Klára 1976-ban került iskolánkhoz orosz-történelem szakos pályakezdő tanárként. Halk szavú, csendes, de határozott tanár-egyéniségként kezdte munkáját, óravezetési stílusát a csendes derű jellemezte. Hamarosan Janóczki Józsefet váltotta az úttörőcsapat vezetésében, majd az iskola igazgatóhelyettesi teendőinek ellátására kapott megbízást. Eredményes munkájára hamar felfigyeltek az irányító szervek, a 1982. január 1-jétől a megyei művelődésügyi osztályra került. Kis megszakításokkal azóta ott dolgozik felelősségteljes beosztásban.

Kocsis Mihály kolléga Kathó Klárát váltva igazgatóhelyettesként kezdte 1982-től iskolánkban. Előzőleg volt már igazgató, igazgatóhelyettes, valamint járási és megyei köztisztviselő, tehát meglehetősen nagy közigazgatási gyakorlatra tett szert. Az igazgatóhelyettesi teendők ellátása mellett – szakjának megfelelően – történelmet és földrajzot tanított. Mind helyettesi, mind szaktanári munkáját hozzáértéssel, lelkiismeretesen látta el. Szaktudása miatt tanítványai felnéztek rá, következetességen alapuló szigora miatt tisztelték. E kettős megbízatását nyugdíjba vonulásáig ellátta.