Józsa története

A Tócó-völgy kultúrtörténete igen gazdag. Ennek oka az, hogy megfelelő életteret találtak itt őseink. A jégkorszak után az Alföldön megtelepülő emberek az árvíznél magasabban fekvő helyre építkeztek és árvíz idején ide menekítették állataikat, ide hozták a megtermett élelmet. A Tócó-völgy legnagyobb földműve a Zeleméri földvár.

Később megváltozott a klíma, csökkent a csapadék, kialakult a kontinentális éghajlat, az itt elő rézkori emberek áttértek a pásztorkodásra. A sírmaradványok igazolják, hogy a Tócó völgyében található halmok (kurgánok) nem a népvándorlás korában, hanem jóval előbb, a rézkorban keletkeztek. A rézkort a bronzkor váltotta fel. Ezekből az időszakokból számos leletet találtak itt.

A Tócó-völgyében találták meg a Csege-halom közelében 1858-ban a világhírűvé vált “hajdúböszörményi bronzkincset”. A honfoglaló magyarság a Tócó-völgyet hamarabb megszállta, mint Debrecen belvárosát és számos kis települést hozott létre, amelyeknek nagy részét a tatár majd a török elpusztította. Ilyen kis települések voltak: Zelemér, Szent-György, Monostor, Szent-Pál, Macs, Lomb, Debrecen, Torna, Szent-László, Kamarás, Szepes, Pócs, Sáránd.

Debrecentől nyugatra, a mai Nagysándor-halom közelében a Tócó melletti városi téglagyár agyaggödreiben nagyszámú, méhkas alakú üreget találtak. Minden valószínűség szerint ezek az üregek nem téli lakások vagy éléskamrák voltak, hanem a fazekasmesterséghez szükséges agyag kivágásakor és a kész edényeket kiégető tűzhelyek készítésekor keletkeztek. Bizonyítja ezt az üregekben talált agyagedények nagy száma és az előállítás technológiája, mely szerint ez a bronzkorban élő nép - valószínű a kelták és a szarmata jazigok keveréke - több mint 2000 évvel ezelőtt már fazekaskorongon dolgozott és hosszú időn át állította elő a környéken lakó népek számára jól kiégetett, szép edényeit.

Az i.sz. I. évezred a nagy népmozgások területévé tette az Alföldet. A Kárpát-medencében találkoztak az északi germánok a keletről jövő népekkel. A népvándorlás különösen az i.sz. III. századtól gyorsul fel, egymást követik a germán szkírek, kvádok, gótok, gepidák, vandálok és longobárdok. Uralmukat rövid időre megtörik a keleti népek: az V. században a hunok, a VII-VIII. században pedig az avarok. Ezeknek a népeknek az emlékeit mind megtaláljuk a Tócó völgyében. A IX. század végén megjelenő magyarság is szívesen telepedett meg itt, ebben az akkor még bővízű vízfolyást övező szép erdős-ligetes völgyben. Egymás mellett szinte karnyújtásnyira voltak ezek a kis magyar települések Debreczun, Salamon, Zelemér, Szentgyörgy, Macs, Lombi /Szent Kereszt/, Thurna /Boldogasszonyfalva/ és Szepes, melyeket jórészt a tatárok, majd a törökök elpusztítottak /Debrecen kivételével/.

A középkori oklevelek Tochzo, Tothzo aqua, Tothzó néven már az 1394, 1415, 1417, 1424 években keltezve említik. Bővizűsége a középkorban mondaszerű volt: olyan bő vízzel fakadt a Zeleméri-pusztán, hogy a debreceniek malomkövekkel, súlyos félszalonnákkal tömték el, nehogy elpusztítsa városukat.

A mondától függetlenül azt viszont töltésekre utaló maradványok és nevek bizonyítják, hogy a csapadékosabb időt követő áradások ellen egyes helyeken gátak közé kellett szorítani a folyót, elsősorban a közlekedési utak védelme érdekében. Ilyen gát volt a Böszörménybe vezető út mellett Nyulason az Újgát, az újvárosi út mellett a Köntösgát, a Kishegyesi útnál a Bukgátja, a Szoboszlói útnál pedig az Ó-gát, előtte a Szikgát.

Ma a Tócó sekély vizű, tocsogós, tipikus alföldi ér.