Józsa története

Honismereti kirándulás Szentgyörgyi- és Monostori-erdő
1993. február 12. péntek
Írta:Dalmi Csaba

Kirándulás a Szentgyörgyi- és Monostori-erdőben

A mi kis kirándulásunk a Krajcáros kapunál kezdődött, itt gyülekeztünk. A Hatház utcán mentünk néhány száz métert, majd letértünk a Csőszház nyiladékra. Alig haladtunk vala mennyit, beértünk az erdőbe. Lévai Béla tanár úr hozott magával fényképezőgépet, és az erdő szélén lefényképezett bennünket. (remélem előtudom kaparni,és akkor az is felkerül-admin-)
Rövid időre megálltunk pihenni. Pihenés közben meghallgattunk magnóról egy dalt, amelyet a második világháború éveiben írtak, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyar országhoz.
Újra útnak indultunk, mentünk pár száz métert és eljutottunk egy nagy völgyhöz, mely kb. húsz méter széles és száz méter hosszú lehet. Bukkanónak hívják. Itt kibontottunk egy csomag cukorkát, melyet Dalmi Ilona igazgató néni hozott nekünk. Nemsokára két erdő közé jutottunk: az egyik akác-, a másik öreg tölgyes volt. Ez a tölgyerdő több mint száz éves, néhány éve már természetvédelmi terület. Sajnos, láttuk, hogy itt is kivágják a fákat!
Az erdőben vadetetőt is láttunk. Az erdészek szénával etetik a vadakat. A híres Nagy-part előtt, ahol fiatal ezüstnyárfás van, régen egy kis falu, Mihálylaka állt. Lehet, hogy még a tatárok pusztították el 1241-ben. Megnéztük a Nagy-part legmagasabb pontját, amely 140 méter magas. Itt több nagy domb is van. Tanár úr újra lefényképezett bennünket.
A Nagy-part dombjai és völgyei még a jégkorszakban keletkeztek, amikor a Tisza felől a szélviharok ide hordták a homokot. Utunkat folytattuk, elérkeztünk az Ördög-árokhoz. Itt megnéztük a rókalyukakat. Tovább haladva kidőlt tölgyfát láttunk. Megtekintettük a nagyra nőtt gledícsiákat is, a termésüket felszedtük, megvizsgáltuk.
Elérkeztünk a Monostori-erdő határához. Ezt az erdőt az úgynevezett Pántlika-föld és egy határárok választja el a Szentgyörgyi-erdőtől. Itt riadt őzikéket láttunk. Távolabb egy vadász lest fedeztünk fel, ami nekünk nagyon megtetszett. Fel is másztunk rá. Bea nagyon félt, hogy összedől alattunk. Útközben a favágóknak arról a szokásáról hallottunk, hogy amikor kivágnak egy erdőrészt, egy-egy szép sudár fát meghagynak emlékfának.
Közeledtünk a Harasztos és Szordas dombjaihoz. Kerestük a térképen jelzett magassági követ, de eredménytelenül. Kis idő múlva rátaláltam egy gyökérhalom tetején. Legalább száz kilogrammos volt, meg sem tudtuk mozdítani. Tovább mentünk-mendegéltünk a Nagy-keresztút felé, majd vissza a Hatház utcára, a Dinnyés-halomhoz. A kb. 8 km-es túrának a Medvés-aljban lett vége.

A túra résztvevői voltak: Bíró Bea, Bíró Ibolya, Terna Melinda, Dalmi Ilona igazgató, Lévai Béla szakkörvezető és én, Dalmi Csaba.