Józsa története

Kállai Sándor, alsójózsai presbiter a kertjében dolgozott. A júniusi forró napsugarak, ahol a szőlőtőkék lombjai nem állták útjukat, felforrósították a homokot. A gyümölcsfákkal is beültetett szőlőskertben “megszorult a levegő”. Szomszédja Veres Bálint is lent volt a kertben. Néha-néha át-átszóltak egymásnak: Nem szeretem, szomszéd, ezt az időt! A “Bence-zug” felől szürke kis felhőcskék kergették egymást az égen. A Hortobágy, Nádudvar felől mindig csúnya idő jött. A kicsiny felhőcskék mintha összenőttek volna egymásba, egyszer csak hatalmas szürke felhő tornyosult az ég alján. Egyre feljebb és feljebb jött. Abba kell hagyni a munkát. Ezek a felhők, viharfelhők rosszat sejtetnek. A villámlás, mennydörgés egyre közelebbről hallatszott. A távolabbi mezőn dolgozók, akik tehették, siettek haza. Akik nagyon messze dolgoztak, nem tudják, mi készül szülőföldjükön. A Vénkerti szőlőskertbe megérkezett a vihar. Előbb porfelhőt kavart maga előtt, majd apró szemekben kezdett az eső hullani. Sándor a fixáljon kipányvázott két jószágot, tehenet a kis borjával, felhozta az ólba. Volt egy hízónak való is kipányvázva, azt sem hagyta ott. Felesége, Sára asszony, hangos kiáltozással hívogatta az aprójószágot. A kotlósok egyike a közelben volt, de a másik messzebb egy bokor alján gyűjtötte szárnyai alá kis csibéit. Nem hagyhatta ott, mert tudta, hogy nagy esőben hiábavalók a védő szárnyak. A kiskacsákat is összeszedte és a baromfiól védettségébe helyezte őket. Volt már rá példa, amikor az esőben eláztak a csibék, kacsák és a kemence padkán rongyba burkolva kellett élesztgetni őket, kosarakban szárítgatva.
Közben kint a hatalmas szélvihar ágakat, lombot tördelve, sodorta maga előtt, míg meg nem akadt egy élő növényben, fában. S megjött, amitől féltek. Galamb nagyságú jég esett. Sándor az ablakból nézte, ahogy a szőlőtőke lombját egyre kopaszabbá teszi, levelet s fürtöt leverve. Egy hatalmas ág éppen a baromfiólra esett. A nádtetőn megakadt, kissé felborzolva azt. Közben arra gondol, jaj embernek, állatnak, akit ez az idő kint a mezőn, a szabad ég alatt talál. Emlékszik arra, hogy a múlt évben ennél kisebb viharban Csontos József komája egy magános fa alá akart menekülni, amint elbeszélte. Jó, hogy nem tette, mert egy hatalmas villám ketté hasította a fát. A gyermekek a sutban összebújnak, a villámlás, mennydörgés félelembe ejtette mindet. De amikor kissé alábbhagy, akkor az ablakhoz merészkednek apjuk mellé, aki azonban valami belső, ki nem tört dühvel visszaparancsolja őket a sutba. “Nem nektek való látvány.” Elég, ha az ő szívét fájdítja mindez, ők nem sejtik, ami mögötte van és ami a következménye ennek. Ugyanakkor aggódott az iskolában levő gyermekükért. Mégis, mikor Sára sápítozását hallotta, ingerülten szólt rá: “Hagyd már abba ezt a sápítozást, hiszen bizonyára van esze a tanító úrnak és nem engedte el a gyermekeket.”
1899. június 1 l-e fekete betűkkel lesz beírva Szentgyörgy-Józsakert történetébe. Óriási csapás. A termés szinte teljesen odalett. A jövő miatti aggódás ott ült az arcokon. Elvonult az ár, s az emberek csoportokba verődve álltak tétova érzésekkel. Egy-egy sóhaj hangzik imitt-amott, mélyen a szív mélyéből felszakadva. Az ének szavai jutnak eszükbe: “Összegyűltek a fellegek, Besötétedtek az egek, Szép esővel biztatnak…” A hosszabb ideje tartó szárazság után reménykeltő volt az eső. De a jégesőre nem számítottak. A meleg nap sugarai elolvasztották a hatalmas jégtakarót. Imitt-amott tócsákban állott a víz. Pedig a homok elnyelt sokat. A tócsákban a kiengedett kiskacsák vidáman lubickoltak. Ok már a jövőre irányították a tekinteteket. Biztatgatták is az emberek egymást. Volt így már máskor is - mondotta egyikük. Ilyen még nem volt - toldotta meg a másik. Mivel érdemeltük Istentől? - tört fel szívükből a gyenge lázadás. Bezzeg a nagyságos úrék nem fogják úgy érezni ennek a csapásnak a következményeit! Kállai presbiter úr szívében is voltak ilyen gondolatok, mégis csendesíteni próbálta az indulatokat. Aztán mentek tovább ki-ki a maga útján. A napszámba, az aratási munkába. Most még megfeszítettebben kell dolgozniuk.
De a csapásnak ebben az évben nem volt vége. Józsa-Vénkertnek ebben az évben kijutott belőle. Ami megmaradt a júniusi jégeső után, október 9-10-én a váratlanul jött fagy mind levitte, elpusztította. Szertefoszlott még az a kis reménységük is, ami eddig volt. Az őszi napsugár könnyen megtalálta a lecsupaszított tőkéken át a talajhoz az utat. Vajon a szívekbe behatol-e a sok miért, szorongás, kétség között a remény, a bizakodás, a hit áldó napsugara? Az állami adóból néhány percentet elengedtek. Az egyházi adót pedig nem fizették be, s nem is hajtották be. Az egyház belső hivatalnokai megérezték a jégeső és fagy következményeit. Együtt szenvedtek a “föld népével”. És elodázott a már-már közelinek látszó alsójózsai templom felépítésének lehetősége is. Az egyház kasszájában egy krajcár sem volt a folyó szükségek kiegyenlítésére. Az egyházkerülettől vártak némi segélyt.
Köztartozásaikat talán elengedik erre az évre. Nekik nagyon kellene. Mert, amint a jégeső után egyesek arról szóltak, hogy Debrecenben egy szem eső sem volt. De nem volt Felsőjózsán sem, legalábbis jégeső nem volt. Az emberek egymás tekintetéből szerettek volna kiolvasni valami bizakodásra késztető fényt, világosságot. De szívük mélyén a fentről jövő világosságot, fényt kívánták és erőt a próbákban megedzett életük mostani nehézségei közötti helytállásra, reménységre.