Józsa története

“A föld kebele Tárháza Istennek”

Szabó Sándort két ízben is megválasztották a “kertgazda” tisztségére. Első ízben 1845-48, másodízben 1851-53 között viselte e megtisztelő tisztséget. Hat nyilas szántóföld tulajdonosa volt, s így a tekintélyesebb szőlősgazdák közé számított. Értett a szőlőművelés minden csínja-bínjához. Felesége Varga Zsófia is. Zsuzsa lányuk keresztapja Vilhelm Müller pesti kereskedő volt. A keresztanya Sági Ferencné, Szabó Juliánna. Szép kétvégű háza mögött az udvarban volt a pajta, s alatta “pince”. A pincében szép rendben két oldalt sorakoztak egymás mellett a különböző nagyságú hordók. Nemcsak a szőlőt, hanem a hordókat is jól gondozta. Szakszerűen. Nem volt hordóízű bora. Februárban, mikor lefejtette a bort, jó forró vízzel kimosta a hordókat, néha “átslagozta”, kénezte. A törkölyt pálinkának főzte ki. Nyáron, amikor kifogyott a hordóból a bor, újra kimosta a hordókat forró vízzel és várta az új termést. A rizling, erdei, alanttermő, hárslevelű, otelló szőlő, a borszőlők őszi szüretre maradtak, a csemege szőlőt a “városban” eladták.
A kertség meghatározta a szüret napjait. Senki sem szüretelhetett előbb, hogy a “rendén kívül” leszüretelt szőlő borát senki se árusítsa előbb, vagy éppen ne “igyon előbb”, mint bárki. De meg kell adni a módját a szüretnek. Ünneppé kell azt tenni. Nemcsak a kosarakat, puttonyokat -amiket saját kezűleg készítettek gyékényből, fűzfavesszőből -, hanem az ebédet is felkészítették kora reggel. A birkagulyás, töltött káposzta a kemencében előre megfőtt és szépen begöngyölték dunnába, s délre melegen tálalhatták. A “csöröge” - így nevezte a debreceni népnyelv -zárta az étkek sorát. Mindezt Zsófi asszony készítette némi segítséggel. Ő keveset dolgozott a szőlőszedésben, de azért lopva ő is lement a kertbe a rokonság, a napszámosok közé, hogy keze munkája által is előbbre menjen a munka. Az időjárás sokszor nagyban befolyásolta a munkát. Az idén kegyes volt hozzájuk. Reggel a Monostori-erdő fái között a felkelő nap sugarai a kéltségben dolgozók, szüretelők vidámságát csak fokozta. Délelőtt már vidám, hangos daltól volt tele a szőlőskert, a “Vénkert”. Volt abban mindenről, vidámságról, áldásról, háláról, örömről szó. De a kezük nem állt meg. Állandó mozgásban voltak. Teltek a puttonyok a kosarakból beleöntötte ki-ki, amit szedett. Aztán a pajta előtt levő hordóhoz, préshez vitték. Előbb a csömöszölőfával jól összetörték egy nagy hordóban. Aztán a présbe tették, majd a taposó zsákban egy erre megtermett legény vidáman kitaposta. Csorgott a must, s délben az ebédnél már lehetett inni belőle, kinek szomját oltotta.
Sándor, mint mindenre figyelő kertgazda, reggel sorra járta a szüretelő gazdákat. Mindenikkel váltott egy-két szót, s aztán ment az övéihez vissza. Délben ugyanezt az utat megtette még egyszer. Rendben, visszavonás, torzsalkodás nélkül mennek-e a dolgok? - meg kellett győződnie. A szomszédnak ügyelnie kellett a szomszédra, a mesgyére. Nem is fordult elő olyan, hogy a másikéba lépett volna át valaki. Az ebédnél “kijárt” egy pohár bor is. Férfiaknak, felnőtteknek ennyi “meg se kottyant”. Ők ittak kettővel is, de arra ügyeltek, hogy józanok maradjanak és senkit meg ne bántsanak.
Az ebédnél - amely nem tartott hosszan - Szabó Sándor uram elővette az énekeskönyvet is. Diktálás után néhány éneket el is énekeltek: “Embereknek Teremtője, Hűséges gondviselője… Ha tekintünk a völgyekre, a Szőlőtermő hegyekre /kertekre/… Im a szőlőhegy/kert/ bizonysága, Hogy nagy hozzánk az Ur jósága… Hogy tégy vesszőkké, Minket termőkké ama szőlőtőben… Őrizz meg Uram! bennünket… És ne éljen senki vissza, Ha az öröm borát issza… Add, hogy ne fordítsuk a bort soha tékozlásra, Se részegségre, se az undok bujálkodásra: Duplán vall kárt Ki magának azzal árt, Amit adtál volt hasznára”. Zengett az ének az örvendező ajkakon és belül a szívükben igent mondtak arra. Aztán a délutáni munka után a vacsora következett. A kertgazda a holnapi napra is kívánt jó munkát a megérdemelt pihenés után. Mert bizony még holnapra is maradt munka.
Másnap megérkezett a keresztkoma Pestről. Vilhelm Müller kereskedő, aki nemcsak a Sándor komájának borát, hanem a kertség több gazdájának borát is megvásárolta. 1813-ban ugyan a józsakerti szőlőbirtokosok borukat eladhatták Debrecenben, amit évekig tilalmazott a városi tanács. A kéltségből pedig tulajdonképpen csak Debrecen felé vezetett kissé elfogadható út. Ezért örültek, ha van valaki, aki helybe jön érte. Ezekben az években a tizenkét Józsa-Szentgyörgyi járás (Alsó- és Felsőjózsa) népessége 318 családban 1028 személy volt egy kimutatás szerint. Az 1825. évben a Debrecenből kiköltözött józsai szőlőskertekben lakók már több mint egy évtizede laknak itt, s akkor mintegy 122 család volt. Szabó Sándor kertgazda a Vénkertben lakott, s ekkor még községi szervezet nem volt. De a kéltségek élték a maguk különös, s önmaguk szabályozta életét. A másnap hasonlóan folytatódó szüret, mint az első nap szinte “ünnepi” hangulatban telt el. Más volt ez, több volt ez, mint a többi napok. A hála, az öröm kiemelte azok közül. A verejtékes munka megáldását látták és élték át ezeken a napokon. A kertség minden lakója, kicsik és nagyok egyaránt átérezték ezt. Nemcsak büntetni akarták azokat, akik “nem rendén” szüreteltek, hanem a közös munka, közös áldásáért való hála és öröm is késztette a kerttanácsot erre a határozatra. Szabó Sándor uram pedig élt ezzel példamutatóan is.