Józsa története

Az utolsó útra kikísérnek a “csúcsbéli
asszonyok”

Vétsei Mihály 1839-ben “elvégezte a tizedességet becsülettel”. Felesége pedig bevégezte rövid életét. Rövid ideig tartó, de súlyos betegségében végrendelkezett. Nem javakat, vagyont hagyott hátra, hanem férjének intelmeket. Lelkére köti férjének, hogy Isten félelmében és emberszeretetben nevelje tovább a gyermekeket. Nem nyugszik meg sírjában, ha nem lesznek becsületes istenfélő emberek a gyermekeik. Zsófi asszony testvérében is bízik, Erzsébetben, aki mint sógornő, testvére iránti kegyeletből segíteni fog a gyermekek nevelésében a sógornak. Kell is a “gyámoltalan” férfinak, a gyönge asszonyi segítség. Zsófi asszony temetésére nézve is rendelkezik: legyen egyszerű, a koporsó is, s minden. Aztán szép csendesen egyik napról a másikra megérkezett a halál. Nem várták, mégis eljött. Gondolták, hogy jön, mégsem bánták volna, ha késik még. Megszűntek fájdalmai, de az özvegy és árvák szívében keserű szomorúságot hozott a halála. Estére a csúcsbéli asszonyok a nehéz munka után a kegyelet, a végtisztességadás jegyében megjelennek a halottas háznál. A szobában van a halott kiterítve, letakarva átlátszó, finom fehér lepellel. Terca az “énekvezető” előbb egyedül énekel: “Ki tudja, mily közel végórám…” kezdetű éneket, komolyan, átéléssel: “Taníts meg gondolnom végemet… Isten, Krisztusért”. (534.é.) Majd sorban egymás után a többieket. így dukál ez. S aki elvárja, hogy az ő koporsója mellett is megálljanak, annak meg kell állania a másik felebarátja koporsója mellett. Általában számba is veszik a búcsúztatóban, kik azok, akiket meg kell említeni, aki búcsúzik.
A Debrecenből kijött tiszteletes számára egy erre alkalmas ember, a funerátor, a temetést rendező, mint írástudó ember szép cirkalmas betűkkel papírra is veti. Tiszteletes uramnak kötelessége olvasni a sorokat. Vétsei Mihály uram kérése, hogy verses búcsúztató legyen. Bár felesége nem kívánt ilyen “cicomát”. Meg is kell fizetni, de ő vállalja a költségeket. Felesége iránti szeretet, hála jegyeként. A háztól a sírig a csúcsbéli asszonyok énekszóval kísérik a halottat Az éneket Terca hátrafordulva szintén diktálja jó éles hangon A temetési menet hátul jövő része is jól hallja. Megadja a hangot a sor elején és megnyújtja a sor végén. A lábuk által felvert porra nem ügyelnek. Megszokták. “Már elmegyek az Örömbe, Paradicsomnak kertjébe, a boldogultak helyébe”. A versszakok között szüneteket tartanak. Beszélgetnek. A Zsófi életét összevetik az ének soraival: “elvettem hitem jutalmát, én lelkemnek nyugodalmát”. Kata asszony a hívő asszony idézi, Anna a méltán megérdemelt jutalomról beszél: “Úgy élt, mint szent”. Talán ezért is mondják olyan erőteljes meggyőződéssel, hogy egyszer róluk is így beszéljenek. Ki tudja, mikor következnek sorra?
A tiszteletes a sírnál a feltámadás igéit olvassa. Lassan, méltóságteljesen: “Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára”. Lassan folynak a szavak, a szemekből könnyek gördülnek az arcokra. Csendben hallgatnak, mélyen átérezve a haladóság kikerülhetetlen tényét. S közben az ének szavaira emlékeznek: “Mily megbecsülhetetlen a jó lelkiismeret…” Vallanak a feltámadásról is az énekekben: “Ámbár a testem porrá lészen, feltámad majd új életre… Jézus a sírból felkelt, békesség van már síromban. Majd én is érek reggelt…” Terca mindig bemondja azt is, hogy “melyik nótára” kell énekelni a soron lévő éneket.
Aztán még egy kis csend a frissen behantolt sír mellett. Lassan hazaballagnak. Ki-ki megy a dolga után. Míg még egy csapatban vannak, beszélgetnek: a halottról, a halálról, az özvegyről, az árvákról De Fáni nem hagyhatja szó nélkül az éneklést sem. “Terca, ha az Úr Isten téged fiúnak teremtett volna, te kántor lettél volna.” Terca elhárítja a dicsérő szavakat, de szíve mélyén kis hiúsággal nyugtázza a kijelentést. Bizony sokszor gondolkodott ő már ezen. Isten ilyen szép hanggal áldotta meg, mi lett volna, ha fiú lett volna? De fiaira gondol. Valamelyik csak örökli az anyja hangját és használni is fog vele másként is, mint ő.
A koporsóra ráborul a sírhant. Az egyszerű fej fa szakavatott mester munkája. Rajta a felirat: “Itt nyugszik Vétsei Mihályné Berecz Zsófia. Élt 36 évet. A.B.F.R. A. Béke poraira” Vétsei Mihály is hazamegy a három árvával. Fülében csengnek a felesége szavai. Intelmekként fogadja. Amikor a három gyerekre tekint, szemei könnybe lábadnak. Hiszen az első is alig múlt 10 éves és már árva. Hamar meg kell állniuk édesanyjuk koporsója mellett. Aztán kezei önkéntelenül imára kulcsolódnak, s az ének szavaival imádkozik: “Ne hagyj elcsüggenem, s búmban elepednem… Add, árváimmal kövessük… Neved dicsérhessük”. S mintha álomból ébredne, eszébe jutnak az állatok. Az élet nem állhat meg, halad tovább. S megy ő is az élet útján.