Józsa története

Tóth Lajos a Debreceni Református Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. Szülei debreceni kisiparosok voltak. Első gyermekük volt. Oklevele megszerzése után szíve választottjával, Dalmi Sárával a Nagytemplomban örök hűséget esküdtek egymásnak. Dalmi Sára családja debreceni kispolgárok voltak. Szerették volna, ha vejük Debrecenben helyezkedik el. Erre azonban nem volt lehetőség. így a közelében akartak maradni mindkét szülőnek,
A Debreceni Protestáns Lapban meghirdetett felsőjózsai tanítói állásra beadott pályázata eredményes volt. A presbitérium egyhangúlag megválasztotta. Ő hamar megszokta a falusi életet, hiszen a gyermekek azok egyszerű szüleihez kötötték. Felesége azonban nehezen illeszkedett be a falusi körülményekbe. A gyermekek szülei a tanítóné asszonyt szeretettel vették körül. Ki ezt, ki azt hozott ajándékba. Egyszerű dolgok voltak, de szívük mélyén levő szeretettel cselekedtek. Idekerülésük után tavasszal kotlóalja csirkét kis kacsát is hoztak: “Fogadja, lelkem tanítóné asszony, szükség lesz a nyáron a csibehúsra” - fűzték az ajándékukhoz a szót kedvesen. A tanítóné asszony kívülről barátságosan fogadta őket, de belül csak nehezen tudott megbarátkozni a körülményekkel. Különösen, mikor még tanácsokat is adtak egyesek neki. “Hogy jönnek ehhez az egyszerű asszonyok?” Férje tudta ezt a belső harcot és igyekezett minél kevesebb lehetőséget adni az összeütközésre.
Amit lehetett, a maga részéről, megtett mindent. A jószágtartás nem volt könnyű, hiszen Józsán legelő nem volt, s “jászolról kellett tartani a jószágot”. A tehéntartás a jó házi tej, vaj, tejföl miatt mégis csak kellett. Debrecenbe éppen a józsaiak vitték a Dalmi családhoz ezeket a termékeket. Itt most saját maguk termelhetik meg, s talán a debreceni szülők is részesedhetnek belőle. Tavasszal és ősszel az iskolás gyerekek - előbb rendszertelenül, aztán rendszeresen - hátukon hordták a füvet a tanító úr tehenének. A gyermekek örültek, ha az iskolapadtól megszabadultak. A szülők elnéztek felette. Nyáron is akadt egy-két gyerek, akik a krajcárért hoztak naponként egy-egy hát füvet. Ezt még a szülők is örömmel fogadták.
A tanító úr nem volt kemény, indulatos természetű. De felesége faluhoz való viszonya, megjegyzései, szavai sokszor ingerültté tették. Ezt bizony az iskolában a gyermekeken töltötte ki sokszor. Egy-egy évre választotta meg a presbitérium. A többször és egyre gyakrabban megismétlődő kegyetlenkedései már-már arra a pontra juttatták a presbitériumot - különösen egyes tagokat -, hogy legközelebb nem tartják vissza a jövő évre. Különösen, amikor a gyermekek hátukon kék csíkokat hordoztak a kegyetlen ütések miatt. De talán még ezt is elnézték volna. De mikor “leteremtézte őket”, s “tetves” címmel illetett egyeseket, akkor már úgy gondolták, hogy nincs tovább. Igaz, hogy a szegény ember úgy adja iskolába gyermekét, hogy “Neveljen belőle embert, tanító úr!” S a pálca hozzátartozik a neveléshez. Ők is felnőttek, pedig sokszor hordozták ők is a hátukon, hátulsó részükön a kék “hurkákat”. 1879. évre még megkegyelmezett a presbitérium.
De amikor Sóti Mihály 11 éves fia dec. 20-án az iskolaudvaron levő nagy mély kőkorlátú kútba esett, s “nyaka,feje tört”, meghalt, akkor a pohár betelt. Pedig nem teljesen ő okolható az esetért. Hiszen rendelkezés volt, hogy akutból csak az egyházszolga húzhat vizet, aki a kannákat teljesen egész napra tele tölti. De a gyermekek sokszor merészkedtek a kúthoz, s tanító, egyházszolga, szülők elnéztek felette. Hiszen otthon sem tiltják el őket. Most a kút mellett magasra fagyott síkos jéghegy volt, s a Misi gyerek megcsúszhatott, s társai jajveszékelésére kijött tanító úr, a szomszédok létra, s kötél segítségével a kútból már élve nem menthették ki. Csak a holttestet húzták ki. A temetés nagy szomorúságára szülőknek, az egyháztagok nagy részvétével megtörtént. Nem a szokás szerint tanító temette, hanem a tiszteletes úr. Szép, megrendítő prédikációt mondott Lukács 13:4-5 alapján.
A tanító úr és a falu között megromlott viszonyt megjavítani már nem lehetett. A presbitérium most már nem szóban fenyítette, hanem elbocsátotta. A szomszéd leányegyház, Alsójózsa fogadta. Ők sem akartak messze menni továbbra sem. A tanítóné asszony itt hamarabb megbarátkozott a körülményekkel. Nem tudni, hogy tanult-e az eseményekből, vagy az alsójózsaiak viszonyultak jobban hozzájuk? Talán az is hozzájárulhatott ehhez, hogy testvére, Dalmi István kétnyilas szőlő földet vett, s házat épített és kiköltözött. Igaz, hogy csak egy időre. Nejével, Borsos Máriával úrvacsorai kegyszereket, szépen hímzett úrasztali terítőt is ajándékoztak az egyház részére. Lányaik, Esztike és Mariska ízlésesen hímezték ki. De a józsai asszonyokat is tanították varrni, hímezni. Amikor Debrecenbe visszaköltöztek, sok kedves emléket hagytak maguk után.
Tóth Lajos tanító úrnak itt is akadt némi kellemetlen ügye. 1887-ben Kovács Ferenc és Szűcs Zsuzsanna Ferenc fiát úgy megverte, hogy orvosi látlelet alapján a szülők az orvosi és gyógyszerköltség megtérítését kérték “hivatalosan”. Tanító urat lelkében azonban sohasem hagyta nyugton a Sóti Mihály halálesete. Pedig az alsójózsaiak nem is sokat tudtak az esetről. Azoknak szülei sem nehezteltek rá. 1888. január 5-én halála mély megrendülést, együttérzést keltett a gyülekezet tagjaiban. Kellő kegyelettel és hálás emlékezettel kísérték utolsó útjára. Özvegye kint levő hátralék ügyében a presbitériumot a temetési költségek fedezet ügyében is kérte. Erre gyűjtést is rendeztek, ami bizonyság arra, hogy a tragikus gyermekhalálért nem teljesen ő a felelős. De ki?…