Józsa története

Együtt könnyebb

Losonczi József és felesége, Debrecen Hatvan utcai lakosok a Józsakertben, a Vénkerti dűlőben, tekintetes Elek Lászlóné asszonyság látusán egy nyilas szőlőföldet vettek. Szándékuk volt kitelepedni a könnyebb megélhetésük reményében. De ez a vágyuk, reménységük nem teljesedhetett be. 1831 telén Losonczi József súlyos beteg lett, s nem sokáig reménykedhettek felgyógyulásában. Meghalt. Özvegye a megvett szőlőterület kezelésére, munkálására képtelen volt. Nem is próbálkozott vele. El kell adni minél előbb még a tavasz folyamán, hogy aki megveszi, még a tavaszi munkát megkezdhesse.
Sánta János és felesége, Szabó Sára tudomást szereztek erről. A rokonságból már többen voltak Jósakertben. O maga ugyan bizonytalankodott még. Nem gondolt arra, hogy végképp megtelepszik ott. Arra még kevésbé, hogy Gábor fia 1859-60 között kertgazda lesz, s többi gyermekük is ott fog maradni. Igaz, hogy az előző tulajdonos, Losonczi József még egy kis pajtácskát sem épített. Mégis megegyeztek, 148 váltó forintért megvették. Mivel időközben komollyá vált kitelepedni akarása, szándéka, építem is kellett.
Előbb a “pajtás részen” a szűkebb rokonsággal összefogva építette a pajtát. Építőmester ő volt. Leverték a cölöpöket, s befonták fűzfavesszővel, gyékénnyel, náddal, s a tető is nád volt. Némiképpen berendezték a pajtát egyszerű bútorokkal is. Asztal, szék, fekvőhelyek ideiglenesen addig, míg egy kis házacskát nem sikerül építenie. Ehhez már nemcsak a szűkebb rokonság kellett. A tavaszi munkák már megkezdődtek, de hétvégeken kalákában ment a munka. Ehhez sem kellett “szakember”. Egy olyan, aki már többször is csinált ilyet, irányította a munkát. De mindenki hozzátette nemcsak keze munkáját, hanem értelmét, tanácsait is. Paticsfalat csináltak. Jó szalmás sárral. Megdagasztották, s villával rakták, egyengették, simították. A nyár folyamán a falak kiszáradtak és ősz felé egy kis simítás után az asszonyok munkája, a meszelés után lakhatóvá lett a szoba-pitaros kis ház. A munkások nem bérért dolgoztak. De egy kis ellátás mindig volt. Sára asszony gondoskodott róla, pedig a gyermekek mellett a ház körül is volt bőven munka.
A Tócó melletti füzes, nádas a szegény ember számára szolgáltatta az építési anyagot. Igaz, hogy Böszörményben a “nádlás” a város joga volt. Más helyeken meg a földesúré. Kiadták haszonbérbe és a nádat értékesítették. Télen a város, vagy a földesúr birtokában levő nádas a zsellér, a szegény ember számára munkalehetőséget is biztosított. Itt a Józsa kertben a szegény szőlőbirtokosok számára még szabad volt a “nádlás”. A Monostori erdőben is akadt építési faanyag. így építhették sorban a szoba-pitaros kis házakat.
Sánta János és Szabó Sára megtalálták, amire vágytak. Kicsiny kisházuk, a szőlőterület, melyhez a következő évben már újabb nyilas szőlőföldet vettek. Még volt egy kis megtakarított pénzük, amit Debrecenből hoztak, s így lassan gyarapodtak. A szőlővel nem vettek, mivel Losoncziéknak nem volt, semmiféle felszerelést, s így azt is lassan kellett beszerezni, megvenni. Hordókat, prést, nyomókádat, puttonyokat. De ez utóbbit már ő maga is tudott készíteni, mint a többi gazda. Hiszen a téli időben nemcsak Böszörménybe, vagy messzebb mentek nádat aratni, a Monostori-erdőben fát vágni a földesúr birtokrészén, hanem otthon is igyekezett elfoglalni magát hasznos munkával. Sára asszony is ügyes háziasszony volt, aki nemcsak házát, hanem a háza táját is jól gondozta. Tartottak jószágot is. Sőt ő is bejárt hetente kétszer Debrecenbe, hogy megadott helyre tejet, túrót, vajat vigyen. Ismerte a debreceni “urakat”, s könnyű volt eligazodnia Debrecenben. Nem volt könnyű a gyalog megtett út oda és vissza, mert itthon is várta ám a munka De a jövőért… a gyermekekért igyekezett ő is mindent megtenni. Mert jöttek ám a gyerekek is. Debrecenből sem ketten jöttek ki. Már akkor is volt két gyermekük, s itt aztán még három született. A legnagyobb Gábor lett később kertgazda. A többiek is itt maradtak. Hova mehettek volna. Szegény ember gyermeke örökölte a szegénységet és a vágyat, hogy “kitörjenek”. De becsületes munkával minden hamisság nélkül.
A “becsületes kertség” becsületes lakói Debrecenben a Nagytemplom közelében születtek, s laktak, mielőtt kiköltöztek volna a Józsakertbe. A Nagytemplom “nem ment messze tőlük” később sem, s ők sem távolodtak el. Lelkileg odakötődtek, ahol hitet, szeretetet, reménységet tanultak. De fizikailag is közel maradtak még sokáig. Sánta János fia még megérte, hogy imaház, iskola lett Jósakertben, de édesapja azt sem érte meg. így nem maradt más, mint tartani a lelki kapcsolatot a szülővárossal, s annak egyházával, templomával. Mindig jó volt a fizikai fáradtság ellenére is feltöltekezni a “tulnaniból”. Valamit megérezték abból, hogy egész életformánk a nyugalom, az Isten nyugodalma: “Megvan annak okáért a szombatja /nyugodalma/ az Isten népének…” /Zsid. 4:12/ Hét közben, munka közben nemcsak a ruha porosodott, s vágyott a tiszta után, hanem a lélek is. Munka közben is énekelték, dúdolták: “Mint a szép híves patakra, A szarvas kívánkozik, Lelkem úgy óhajt Uramra, És hozzá fohászkodik…”. Kiszabadulni a munka rabszolgaságából, kioldódni a javak igézetéből, kilazulni az aggodalmaskodásból… ez az igazi nyugalom. Erre vágyott Sánta János, a jósakertiek, s ezt kapták meg minden ilyen alkalommal.