Józsa története

Révész Bálint, a “Tiszántúli Főtiszteletű és Méltóságos Egyházkerület érdemleges Fő Jegyzője, a Debreceni Fényes Egyház egyik buzgó lelkipásztora, a Debreceni Helvét Hitv. Egyházvidék Esperestje” mélyen megindulva, meghatódott szívvel hajol íróasztalán levő két egyugyanazon tárgyú levél felé. 1862. márc. 2-án az egyházmegye kimondotta a két Józsa, Alsó- és Felsőjózsa külön-külön Debrecenhez való tartozását, mint leányegyházaknak az anyaegyházhoz való csatolását. Szíve mélyéből felszakadó érzések szinte könnyeket fakasztanak szemében. Eddig is gondja volt rájuk, de most már hivatalosan is kötelessége a két leányegyház életének előmozdítása. Nagy gondjuk most az iskola, az imaterem. Alsójózsán az 1860-ban kezdett iskola- és imaház építését a debreceni egyház és a város segítségével befejezték. De az iskola, az imaház belfelszerelése még nem tökéletes. Hevenyészett, gyorsan elkészített padok nem szolgál hatják a gyermekek tanulási lehetőségét.
S most özv. Nánási Gáborné adománya által ez a gondjuk enyhült. A Varga utcai színház székeit megkapják iskolájukba és padként használhatják. Igaz, hogy ezek a székek nem gyermeklábakhoz méretezettek. Lábuk nem éri a földes padlót. Egyrészt talán jó, hiszen így nem a hideg padlót éri lábuk. Másrészt pedig meg is szokták ezek a gyerekek, hogy nem “rájuk méretezett dolgokat” viseljenek. Nem rájuk méretezett a kabát sem, melyet a nagyobbak kinőttek és levetettek. A gondos édesanya folt hátára foltot öltött, de megrövidíteni nem akarta, “majd belenő a gyerek” - gondolta. Mezei Gábor meiszter uram előbb kimondotta a halálos ítéletet a kis csizmára, de aztán megkegyelmezett neki. Valahogyan csak kialakítja, hiszen ez a mestersége. Használhatóvá varázsolt kis csizma, ha nem is a most éppen viselőjéhez méretezett, de itt is az az elv, hogy majd belenő. így még több kapcát lehet beletenni. Majd megszokják a nem rájuk méretezett padokat is.
Nagy Károly esperes úrhoz írt levelében leírja, hogy “öröm könnyek között” mondtak köszönetet a gondviselés által kiparancsolt adományért Tekintetes Nánási Gábomé úrasszonynak. Jó volt hallani a küldöttségnek “hogyne adnék, adok szívesen, hadd növekedjenek ott is a gyermekek, jobb helyre nem is adhatnám”. Bizony a városi iskolával összehasonlítva máshol is, de itt még inkább mostohább körülmények között kell az írás-olvasás, számolás rejtelmeibe behatolni. S amikor a küldöttség Varga Bálint gondnok szekerén kifordult a Varga utcáról, s a Piacz utcán végig, a Péterfián át a Nagyerdőig jöttek, nemigen szóltak egy szót sem. Ki-ki el volt foglalva saját gondolatával, de szinte alig várták, hogy egymás felé elmondják. Aztán, ahogy elhagyták a várost és a két ló lassan poroszkált a poros úton, a szekérrázás nem andalította el őket, hanem szinte kiömlött belőlük mindaz, ami bennük volt. Nagy Károly lelkésztanító kezdte a szót: “Ugye mondottam kendteknek, hogy csak bízzuk Istenre dolgainkat, O megsegít”. Varga Bálint gondnok, Arany Sándor presbiter, a Vay rész kertgazdája, Kállai Sándor presbiter egymás után szólalnak meg: “Hászen tudjuk mi azt, hogy O rá kell vetnünk minden gondunkat.” Varga Bálint azt is hozzáteszi, hogy Péter apostol írja ezt, aki bizonyára hallgatta a Mestert a Hegyi Beszédénél
Révész Bálint esperes úr újra olvassa özv. Nánási Gáborné levelét. Szigeti Ferenc, aki eddig még nem szólalt meg, most szól Varga Bálint felé fordulva. “Igaza volt kendnek, hogy keressük meg Debrecen városának tekintetes tanácsát is ez ügyünkben, hiszen innen értesült Nánási Gábomé arról a szükségről, amiben vagyunk.” Arany Sándor felidézi a sorokat. Szinte szó szerint megjegyezték. A “házankénti gyűjtés iránti kérelmük” eljutott Varga utca 216 alá is. Igen, így olvasta Esperes Úr: “boldog emlékezetű szüleimtől, s Néhai férjemtől rám szállott vallásos kegyeletemnél fogva az érintett iskola rendelkezése alá bocsátom 18 sor és egyenként lenyílt üléssel ellátott, s fényes sárgára festett fényű székeket, melyek eddig a Varga utcán 216 sz. alatti házamnál voltak és színházi helyiségül szolgáltak.” “Meghalt Nánási Gábor városi tanácsos, a színház tulajdonosa. Özvegye nem működtette tovább a színházát. 1861-ben megkezdték a városi színház építését is. Bizonyára erről is tudomása volt az özvegynek. De nem ez indította a jócselekedetre, hiszen a városi színház 1865-ben készült el, amikor Jókai Mór avatóját Laborfalvi Róza felolvassa és a műsoron Katona József Bánk Bánjának előadásával megkezdődik az új színház működése.
A “küldöttség” tagjaiban sem az él, hogy a kényszer szolgáltatta a vágyuk ilyenképpen való beteljesedését. Arany Sándor meg is jegyzi: “Milyen jó lenne, ha sok ilyen nemes szív lenne és gyermekeink oktatása, nevelése érdekében áldozatot tudnának hozni!” Aztán már ott látják a székeket az iskolaimaházban. S nem is tudják, hogy a gyermekek érdekében megrövidítsék a padokat, vagy hagyják az imaházul szolgáló és így felnőtteket is kiszolgáló padokat ezekhez méretezetten. Úgy állapodnak meg még az úton, hogy ez utóbbit javasolják a kertgyűlésnek elfogadásra. Vagy megpróbálnak a gyermekek lába alá tenni valamit, vagy “megszokják” ezt is, mint sok minden nem “rájuk méretezett”, de a szeretet által, lelki és szellemi előhaladásuk érdekében hozott dolgokat. Bizonyára nem értették a gyerekek, de elfogadták. De jó lenne áthidalni sok,nem ránk méretezett dolgot áldozatos szeretettel!