Józsa története

Verejtékes munka: vetés és aratás

Ezernyolcszázhatvanas évet írták. A jósakerti szegény emberek az éveket nemigen számolgatták. Egyik jött, a másik ment. A magyar történelemben abszolutizmus néven számon tartott korszak vége felé közeledett. Ok erről nem igen sokat tudtak. 1855-től az egyházkerület élén az önkényuralom következtében nincs püspök. Balogh Péter nagyszalontai esperes lelkipásztor a “püspökhelyettes”. A “pátens” az abszolút, uralkodói nyílt parancs a bécsi kormány által önkényesen kiadott irata, gyakorlatban való megvalósítása ellen sokan, egyházi és világi vonalon harcoltak. Balogh Péternek ebben a harcban oroszlán része volt. 1860-ban debreceni lelkipásztor lesz, mint püspökként megválasztott ember tovább harcolt, mivel hazafias kötelességének tartotta, mereven visszautasítva a pátenst.
Iványi István jósakerti lakos keveset észlelt ebből a harcból. Számára sokójukkal együtt a mindennapi élet gondjai mellett ilyenre nem sok idejük jutott. De azért igyekeztek tudomást szerezni a nagyvilág dolgairól is. A téli időben a seprű - az aszalókas, kosárkészítés, fonás között egy-egy helyen összejöttek néhányan és meghányták-vetették az egyház, a világ dolgait saját dolgaik mellett. Feleségével Kovács Zsuzsával harmadik gyermeküket várták. Örültek a gyermek áldásnak. A jó levegőjű, szőlővel és gyümölcsfával beültetett kertség sokszor a járványok ellen is védettséget adott. így volt ez később, 1873-ban a nagy kolerajárvány idején, s így volt az előbbi 1849-es évben is. De a gyermek jövetele azt jelentette, hogy Zsuzsanna a nyáron nem mehet napszámba. Pedig most télen kell összeállítani az aratócsapatot. Dragota nagyságos úr előre szereti ennek biztosítását. De nem nagyon kellett kényszeríteni senkit sem. Örült mindenki a lehetőségnek, hogy napszámban vállalt munkája által családjának kenyerét biztosítja. Varga István, Kozma Bálint napszámos, egy nyilas szőlőfölddel rendelkező emberek, de mások is többek között Kozma Sándor szűcsmester, Tóth János csizmadia is vállalta, hogy a csapatban ott legyen. Az iparosok télen mesterségükben dolgoztak, nyáron aratómunkások voltak. Nem volt az sem kikötve, hogy a rájuk jellemző “pantalló” helyett szép fehér gatyát viseljenek. Ámbár megjegyezték ilyen esetben humorral: “ahun dolgozik egy csizmadia”. De elvegyültek a csapatban. Iványi András összeállította a csapatot, s kellő tisztelettel meg is jelent a névsorral Dragota nagyságos úréknál. A két Józsa ebben az időben még több, mint 80 %-ban szőlőskert volt. A 443 kh-ból 369 kh szőlő, 29 kh szántó és 34 kh rét, kert nem adott elegendő kenyeret az immár 1000 lélekszámot meghaladó lakosságnak.
Aztán várták az aratás idejét, miközben a szőlőben elvégezték a tavaszi munkát. Iványi András és mások is vasárnaponként bementek Debrecenbe, a templomba. Leginkább a Nagytemplomba mentek. Valamivel “közelebb” is volt Józsához, mint a Kistemplom. A Péter-Pál napot magába foglaló hét vasárnapján is ott voltak többen. Balogh Péter püspök úr 1 Mózes 8:22 alapján “…míg föld lészen, vetés és aratás… meg nem szűnnek”. Isten gondviselő kegyelméről szólt. Megáldotta a verejtékes munkával aratókat. De nem hagyhatta ki semmiképpen sem, hogy az uralkodói önkény ellen fel ne emelje szavát, mely nemcsak Isten ellen, hanem a magyar nép, a szegény ember ellen is dolgozik. Hálával, örömmel megtelt szívvel énekelte a tele templom gyülekezete: “Jer, menjünk hát hálaadással, Az aratásnak urához, Ki megvidít gazdag áldással. S erőt nyújt minden munkához…”
“Legyen e bő aratás Arra ujjmutatás, Hogy ha itt sok jót teszünk, Majd mennyben jobb részt veszünk”.
Kora hajnalban megindult a kis aratócsapat a kijelölt táblához. A kaszások előző nap “megkalapálták” kaszájukat, hogy éles legyen. Aztán Isten segedelmével megtették az első kaszavágást. Suhogott a kasza a sárga búzatáblában. Hajladozott a marékszedők hada, hogy felszedje a levágott búzát és marékjaikat az elkészített kötelekbe tegye, a másik kasza után a másik marékkal együtt a kévekötő bekösse. Mert egy kévekötő volt két kaszás után. A kötelek hányásában néha besegített egy kisebb suhanc gyerek is. így gyorsabban ment a munka. Aztán 11 óra körül, amikor már a nap nagyon merőlegesen sütött megkezdődött a “keresztelés”. Egy kévét megtörtek, s ez a “bújtató” volt legalól, s majd kereszt alakban a négy alsó kévét ráhelyezték. Aztán egy keresztben négy sor volt, s legfelül két kévét általában az időjárás figyelembe vételével helyeztek egy bizonyos irányban. Az alsó kéve volt a “tanító”, a felső a “pap”.
Teltek a napok, fogyott az aratnivaló. S aztán egyszer vége lett az aratásnak. Az utolsó nap már ünneplés jegyében telt el. Nagy hatalmas búzakoszorút fontak, s színes pántlikákkal díszítették. S megindultak a kastély felé. Az uraság készült erre a napra. Az ispán a gazdatiszt már jelezte. Az aratók számára bő vendégség volt. Szép fehér búzakenyér, hús volt bőven minden munkás számára. Természetesen bor is. A búzakoszorút a kastély nyitott helyiségének mennyezetére függesztették. Az uraság kifejezte háláját az aratómunkásoknak. Iványi István néhány kaszással a “méltóságos urat egy búzából font kötéllel körülkötötték. Közben méltató szavakat mondottak: “A méltóságos urat Isten erővel, egészséggel, áldással vegye körül”. Az oldozásért fizetnie kellett, amit szívesen megtett. Aztán ki-ki hazament. Iványi Istvánt felesége, s két nagyobb, s ápr. 25-én született kisebb fia István gyermekei várták. Lesz kenyér ebben az évben asztalukon.