Józsa története

Az 1950-es évek végéig a józsai házak zömét sárból vályogból építették. Ezekben a házakban nem volt deszka vagy téglapadló, a szoba, a konyha, a kamra és a tornác földjét döngölt agyagból készítették. (Az alsójózsai református templom még napjainkban is ilyen agyag-padlózatú.) Különös gondot igényelt ezeknek a földes házaknak a tisztán tartása, rendszeres takarítása és portalanítása. A falakat évente általában kétszer meszelték: tavasszal és ősszel, de ha szükség volt rá, a nagyobb ünnepek előtt is meszeltek. A szobák, konyhák földjének a mázolását viszont hetente, vagy még gyakrabban is meg kellett ismételni, mert a vékony agyagréteg könnyen feltöredezett, elkopott és porzott.

A mázolás az agyag (”sárga főd”) előkészítésével kezdődött. A faluban több helyen is volt agyagbánya (”sárgafődes gödör”), a szükséges földet onnan szerezték be. Azok, akik a közelben laktak, minden alkalommal lementek friss agyagéit (ez elsősorban a gyerekek dolga volt), a távolabb lakók pedig zsákban, kosárban, targoncán vagy szekéren vittek haza több hétre vagy hónapra is elegendő mennyiséget. Nem mindenféle agyag volt jó a mázolásra. Fontos volt a színe: a legkedveltebb a téglavörös vagy narancssárga volt, ez nedves állapotban bársonyosan csillogott. A nagyon homokos, szemcsés, szürkés színű agyag nem megfelelő, mert száradás után hamar szétporlik és fakó színe miatt nem is kedvelik.

Az agyagot kapirccsal vagy kapával kapargatták le az agyaggödör faláról, vigyázva arra, hogy a vízerek körül lerakódó érdes, durva felületű agyagköveket gondosan eltávolítsák, mert mázolás közben ezek összekarcolták a felmázolt felületet. Néha kutak ásása vagy kotrása közben is megfelelő agyaghoz jutottak, ilyenkor a szomszédok is vittek belőle tartaléknak.

A mázolásra előkészített, vízzel kevert agyag neve: mázló. Ezt a híg anya got ócska lavórban, vödörben vagy egyéb régi edényben keverték meg, az edény neve: mázlós. (”A mázlóst vidd csak ki!”) A mázlósból a mázlót ronggyal vagy meszeiével kenték, mázolták a földre. A mázlóhoz néha sárga festéket is kevertek, hogy még sárgább, még szebb legyen. Né ha egy kevés meszet is kevertek bele, ennek fertőtlenítő hatása közismert volt. Mázolás közben vigyázni kellett, hogy a mázló ne legyen túl sűrű, mert akkor a meszelő vagy a rongy csúnya csíkokat húzón maga után, a föld mázgás lett. A nagyon híg mázló alól pedig átütött a sár vagy a mészfolt.

A mázolást az asszonyok vagy a lányok a szoba legtávolabbi sarkában kezdték el és fokozatosan haladtak az ajtó felé. húzogatva visszafelé a mázlós edényt is. Néha vizet öntöttek a mázlóhoz, hogy hígabb legyen. Ezt rendszerint egy-egy gyerek végezte el (az asszonynak sáros volt a keze), aki mázolás közben az anyja mellett állt, kezében egy csupor vízzel. A guggoló vagy térdelő asszony lassan “kiszorította magát” a szobából, a friss mázolásra ugyanis nem volt szabad rálépni.
Amikor a mázolás felszáradt, az ajtótól az asztalig és az ágyakig nedves, szép sárga homokból kis “utakat” szórtak le. Csak ezeken volt szabad járni, ezt ta posták. Amikor a homok megszáradt, gondosan kiseperték, hogy ne poroljon. A homok helyén még szebb volt a mázolás, mint a többi helyen, mert az agyagba taposott homokszemek bársonyosan csillogtak.

Sok házban az ágyak és az asztal alját külön mázolták és pingálták. Voltak olyan asszonyok, akik a bútorok alatt - a falakhoz hasonlóan - a földet is vakító fehérre meszelték. Takács Györgyné (1920-ban, az Óiskola utcában) ragyogóan tiszta szobájának a földjét mindenütt kékes feketére meszelte, csak a bútorok alatt mázolta halvány sárgára. Több házban papírlapokból virágmintákat vágtak ki. majd ezt a sablont a friss mázolásra terítették és a mintákat színes festékkel a földre mázolták. Takács Györgyné szobájában olyan minták kerültek a földre is, amilyenek a párnahuzatok csipkeszegélyén voltak. Takácsné lécre vetette az ágyakat, a hímzett párnákat a mennyezetig rakta, a csipkeszegélyek alá piros kartonanyagot terített, hogy a minták “jól mutassanak”.
Némelyik házban az utca felölt fűtetlen (tiszta) szobában az ágyak alatt a fehérre meszelt, fertőtlenített földön gyümölcsöt tároltak. A legtöbb házban a falak alját is felhúzták mázlóval (három-négy ujjnyira), mert a meszet járkálás közben -különösen a gyerekek - le-lerugdosták, a mázlóval könnyebb volt helyre igazítani mint meszelni.

A házak előtti oszlopos tornácokat is rendszeresen felmázolták. Még télen is. amikor a mázlót meleg vízzel keverték meg, hogy a kezük ne fázzon. Sok helyen, különösen a sáros Felsőjózsán, a falak alját (a fal és az ereszcsepegő közötti részt) agyaggal ferdén feltapasztották, hogy a lecsöpögő víz ne folyjon a fal alá. Ezt az eresz alatti tapasztást is rendszeresen frissre mázolták, úgy volt szép.
Két mázolás között - sepregetés előtt - a földet locsolták, hogy ne poroljon. A legtöbb helyen egy lyukas csuprot használtak erre a célra, de a debreceni vásárokon egy- vagy kétlyukú locsolótölcséreket is lehetett venni. Ezekkel a locsoló edényekkel különféle mintákat pingáltak a földre. Az edényt teleöntötték vízzel, közben a lyukat egy ujjukkal befogták, majd egyetlen vonallal lerajzolták a mintát a földre, aztán a lyukat ismét befogták és rajzolták a következőt Az ilyen locsolt minták több órán át megmaradtak, díszítették a szobákat konyhákat, nyáron pedig a házak előtti gyalogjárót