Józsa története

Bajkó Mátyás

Mai emlékkonferenciánk kézenfekvő alkalmat szolgáltat arra vonatkozóan, hogy a Hajdúságot mint egységes kulturális régiót vizsgáljuk. Egyébként is meg kellene tennünk, mert a mai konferencián túlmenően is számos ok késztet bennünket arra, hogy ezt a régiót ne csak mint politikai térséget, csak mint szociális területet, esetleg városok, települések konglomerátumát tekintsük, hanem végre kulturális régióként vegyük szemügyre, és a magyar művelődés történetének olyan sajátos vetületeként vizsgáljuk, amelynek az iskolázás alapján megvannak a specifikus jegyei.
Mindenekelőtt azonban - a magam részéről tiszteletben tartva azt a történeti tényt —, hogy a kezdetektől a mai napig hét hajdúvárost tartunk számon, melyek a letelepítés ismert rendje szerint kialakították intézményeiket, közöttük iskoláikat, oktatási-nevelési, egyszóval pedagógiai kultúrájukat. De nemcsak városokról beszélek ebben a vonatkozásban, hanem olyan településekről is, amelyek ugyan nem nyertek el városi rangot, de amelyek egyre fontosabbak nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem kulturális vonatkozásban is, közelebbről az iskolakultúra terén, pl Hajdúvid, Pród, Bocskaikert, Józsa, Bodaszőlő, stb. Ez utóbbiak a XX. század végén válnak egyre fontosabbá a Hajdúság iskolakultúrájának történetében. Ennek a régiónak a sajátosságai sok tekintetben eltérnek más magyar régiók specifikumaitól az iskolázás történetét illetően.
Talán a székelyföldi városoknak a Hajdúság katonai demokráciájához hasonló belső struktúrája, illetőleg ennek alakulása mutat ilyen jellegű fejlődést „Míg azonban a székely székek városi kultúrájának fejlődésére a perifériális helyzet, s így ennek következtében a más nemzetiségekkel szemben szigorú zártság nyomta rá a bélyegét, addig a hajdúvárosok művelődésének alakulására a centrális helyzet, s így természetesen a magyarság más etnikumai felé való egyfajta nyitottság volt a jellemző.” (Bajkó Mátyás: Hajdúszoboszló művelődéstörténete. 1975. 477.)
Ez a nyitottság azonban inkább csak egymás között, a hajdú városok közös katonai, közigazgatási és kulturális ügyeinek intézésében jelentkezett. De az is előfordult, hogy egymással szemben is bizalmatlanok voltak, és nemegyszer a befelé fordulás, máskor meg éppen a versengés jellemezte kulturális kapcsolataikat. Mindenesetre a hajdútársadalom városaiban a művelődés ügyét az élet fontos tartozékának, szerves részének tekintették. Hajdúszoboszlón nem kevésbé mint Hajdúböszörményben, vagy akár Nánáson, és így tovább, hogy ne soroljam fel mind a hét hajdúvárost.
Nemzeti szellemű művelődésügyünk haladó vonásai együtt jelentkeznek a reformáció elterjedésével és kibontakozásával, majd a XIX. század 20-as éveitől kezdve, a reformkor és a forradalom kohéziójában, a szabadságharc küzdelmei közben erősödnek fel Siettetik ezt a folyamatot a megyegyűlések éppúgy, mint a reformországgyűlések, melyeknek kimagasló művelődéspolitikusai: Széchenyi és Wesselényi, Bezerédy és Eötvös, Kölcsey és Táncsics, más-más indokok alapján ugyan, de nemzeti kultúránk és benne iskolakultúránk fejlődésvonalát is progresszív irányban határozták meg. Ez a nemzedék akkor az „egész magyarságban” gondolkodott, és a nemzeti gondolat az európai haladás élvonalába emelte azt. A reformkor nagy nemzedéke azt is felismerte, hogy a nemzeti művelődés ügyét nem lehet a társadalmi haladás nélkül előbbre vinni. Nem rajtuk múlott, hogy a szabadságharc bukása után ezek a törekvések csak felemás módon, kiegyezéses alapon, kompromisszumos megoldások árán érvényesülhettek. A kulturális haladás ügyét azonban nem lehetett feltartóztatni, a deákos művelődéssel szemben jelentkező nemzeti kultúra haj szálgyökerei az iskolai oktatás anyagában is egyre jobban erősödtek.
Az 1800-as években a debreceni Superintendentia (püspökség) engedélyezi, hogy azon tanulók, akik csak két-három évig akarnak iskolába járni, azok a latin nyelv helyett: „magyar nyelven értelmes olvasást”, „szép- és helyesírást”, „számvetést”, „éneklést”, „keresztény hittudományi”, „bibliai históriát”, és műiden egyéb, a gyakorlati életben szükséges dolgokat tanuljanak” (1) (Egyelőre azonban csak egy osztályról, a partikuláris iskola un. „sexta classis”-a helyébe szervezett, új tanterv szerint új tananyagot oktató klasszisról van szó, melyben a magyar nyelven folyó tanítást említik. Ezt az osztályt nevezték akkoriban: „magyar oskolának”. Ehhez az osztályhoz hamarosan hozzákapcsolták az „elementáriusokat” is, miáltal megtörtént az elemi iskolának és a gümiáziumi tagozatnak a különválasztása. Ezt követte az az intézkedés, amikor az elemi iskola tanulmányi anyagába felvették a „septima classis” stúdiumait. A Hajdúság partikuláris iskoláinak, elsősorban a hét hajdúváros oktatási intézményeinek osztályrendszere így eggyel megemelkedett.
Részletesebben: az J. nemzeti oskolában” írást, olvasást, római és arab számokat, fontosabb természetrajzi fogalmakat és zsoltárénekeket tanítottak,,;
„A II. nemzeti oskolában” az első osztály anyagát bővebben oktatták, ezenkívül geographiát és globológiát (vagyis földgömbtant) tanítottak”;
„A III. nemzeti osztályban a négy alapműveletet, Európa földrajzát és a helyesírást oktatták”;
„A IK nemzeti oskolában magasabb grammatikai ismereteket, közgazdaságtant, hittant, etikát, hazánk földrajzát, zsoltárokat, növénytant, állattani ismereteket (elsősorban persze a háziállatokra vonatkozóan) tanítottak”.

Ezzel a tanulmányi struktúrával kapcsolatosan tanulságos az a folyamat, mely tulajdonképpen már a XVIII. század közepén veszi kezdetét a debreceni Református Kollégiumhoz tartozó partikuláris iskolában, amit Julow Viktor „Debrecen Története” II. kötetében, 1981-ben a „korai aufklerungra” vonatkozóan megállapítja, hogy „A felvilágosodás itt korán kezdődik és sokáig tart”. (404.) A termeszét behatóbb megismertetésére való törekvése az 1770-es úgynevezett
Methhodusnak a tantervében megelőzte Mária Terézia Ratio Educationisát, a Hajdúság iskoláiban, mindenekelőtt. Hajdúböszörményben, Hajdúszoboszlón
jelentkezett a legkorábban. A színvonalasabb tudományos képzésre való törekvésre
jellemző, idézem: „Régtől fogva való óhajtása a helybeli elöljáró uraknak, nemcsak most a magyar nyelvnek országszerte való virágoztatásának intézései által felserkenő igyekezete, hogy ezen ecclésia keretében nemzeti oskola állítassék fel, hogy azokból kikerülendők szintúgy tudományos esméretekkel gazdagítva, mint azok, kik deák oskolát végeztek5′ (Idézi dr. Lázár Imre a Haj-dúböszöraiényi Bocskai István Gimnázium Jubileumi Évkönyvének előszavában. 1996. 9.) (2)

Összehasonlításképpen meg kell itt említeni Hajdúszoboszló példáját, hiszen 1838-ban az itteni nemzeti iskolában felállították a negyedik és az ötödik osztályt :s, amelyek együtt a „felső nemzetit” képezik, más szóval a „polgári iskolának” az alapját jelentették. Ebben a két városban - és ezt nyomatékkal megállapíthatjuk - hogy a város művelődésügyének nem kellett szégyenkeznie iskolakultúrájának fejlesztése miatt; nem maradtak el az egyetemes magyar fejlődéstől. Sőt, bizonyos vonatkozásban, a hozzájuk hasonló mezővárosok nagy részéhez viszonyítva, meghaladta azokat. Hiszen a.XIX. század közepére a partikuláris deák iskola mellett „nemzeti”, illetőleg „felsőbb nemzeti” iskolája és egy kialakulófélben lévő polgári iskolája van.

A vizsgált korszakban egyre fontosabb tényezővé válik az ifjúság, pontosabban a kollégiumi diákifjúság. Az iskolai autonómia, mely a protestáns iskolakultúra egyik legsajátosabb jellegzetessége, nemcsak az intézmény részére jelent védettséget a külső fórumokkal, testületekkel és más hivatalokkal szemben (helytartótanácsi, tankerületi, megyei szervekkel ellentétben), hanem a tanulók, illetőleg főiskolai hallgatók (debreceni teológus, jogász kollégisták) részére olyan önkormányzati (autonóm) életet biztosít, amely egyetlen más egyházi vagy világi jellegű iskolatípusra sem jellemző. A coetus mint az ifjúsági önkormányzat szervezett formája, felépítésében és munkaprogramjában lényegében alig változik ebben az időszakban. Leginkább az iskolatörvények által körülhatárolt keretek között bővül vagy éppen szűkül a coetus működési köre. (Békeffy Rémig: A debreceni Református Főiskola XVII-XVIII. századi törvényei. Bp. 1899) (3.)
A diákifjúság és a tanárok, tanítók egy része sem csak a coetus keretében, hanem más, nyelvi és irodalmi testületek mozgalmaiban keresi és találja meg a kor eszméivel, gondolataival összefüggő törekvéseket. A nemzeti függetlenség, szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi a nevelők és tanulók körében egyaránt elterjedtek. A debreceni Kollégiumban a szabadságharc idején nem véletlenül alakult önkéntes honvédzászlóalj. A hajdú városok többségében sorra jelentkeznek egészen fiatal tanulók Kossuth-honvédnék; csak Hajdúszoboszlón említsük meg Gönczy György, Szegedi Sándor és Kiss JBálint önkénteseket, akiket a várostörténet büszként emleget.

A szabadságharc bukása után a Hajdúságban is retorziók következtek. Sőt iskolabezárások veszélyei is fenyegettek. Csiha László írja: „Odáig fajult a helyzet, hogy 1852-ben felvetődött az iskola bezárásának a gondolata. Szerencsére a haladó és felelős gondolkodású emberek megmozdultak az iskola érdekében. 1856-ban a közbirtokosság az új iskola építésére 200 hold föld évi bérletét ajánlotta fel. Ez az összeg kevés volt ugyan, de az ügy kimozdult a holtpontról. „Mint ismeretes, rövidesen Sillye Gábor lett a Hajdúkerület főkapitánya, aki személyesen is támogatta az iskolázás anyagi társadalmi alapjainak megerősítését. Ennek köszönhetően 1883-ban válik a partikuláris iskola hatévfolyamos gimnáziummá. 1902-ben nyílt meg a VII. osztály és 1904-ben érettségi vizsgát tartottak a böszörményi gimnáziumban. Említsük meg a gimnázium első igazgatójának Kozma Sándornak a nevét, aki heroikus, küzdelmet vívott a középfokú oktatás tanulmányi-pedagógiai feltételeinek a kialakításáért. r Hajdúszoboszlón 1877-ben a Polgári Iskolával kapcsolt Gimnázium első tanévi Értesítője írja: „Tisztán élt hát mindnyájunk kebelében az eszme, mindnyájan éreztük, tudtuk, hogy gimnáziumunk tovább úgy mint volt, tarthatatlan. - A dolgon változtatni kell: és pedig saját jószántunkból, megelőzve azt a szégyent, hogy iskolánk, mint nem életképes bezárassék.” - írja Szatmáry Károly akkori igazgató (Értesítő, 5.1.) Ilyen értelemben a polgári iskolával összekapcsolt algimnázium a világi iskolázásnak egy új szakaszát jelenti, melynek megerősödésével egészen 1945-ig tart a következő nagy korszaka. (4)
Meg kell még említenünk Hajdúdorog iskoláztatásának azt a sajátosságát, mely a görög katolikus oktatásügynek és pedagógiai kultúrának a többi hajdúvárosétól eltérő, különböző szisztémáját illeti. Az összehasonlító iskolatörténetírás ebben az esetben egy zártabb intézményt, a kolostori iskolához hasonló monostoriskola típusát tartja számon, amely ebben a hajdúvárosban -egészen az államosításig - egyfajta középfokú oktatást biztosít a régióban. (5)

Jegyzetek

1. Bajkő Mátyás: Kollégiumi iskolakultúránk a felvilágosodás idején és a reformkorban. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1976. 9-11.
2. A hajdúböszörményi Bocskai István Gimnázium Jubileumi Évkönyve. 1621-1996. Felelős szerk. Gyulai Edit. 9-10..
3. Békeffy Rémig: A debreceni Református Főiskola XVII.-XVIII sz.-i törvényei.Budapest. 1899.5.1.
4. Hajdúszoboszló monográfiája. Szerk.: Dankó Imre. Hajdúszoboszló 1973. 467-477.
5. Bajkó Mátyás: A nemzeti műveltség jelentkezésének és kibontakozásának kora. Megj.: A Debreceni Református Kollégium története. Főszerk. Kocsis Elemér. 181-183..; U.ő.: Adalékok a tiszántúli iskolakultúra felvilágosodás kori történetéhez. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve. VIII. kötet. 1981. Szerk.: Gazdag István. 5-16.