Józsa története

Adatok a tiszántúli “Nagy út” történetéhez

A Kárpát-medence tiszántúli része évezredek óta összekötő /közvetítő/ szerepet tölt be a Balkán-félsziget és a Balti-tenger partvidéke között: régészeti és településtörténeti adatokkal bizonyítható, hogy mára az újkőkorban létrejött az a fontos észak-dél irányú kereskedelmi út, mely az Égei- és Márvány-tenger partvidéke felől vezetett a Tiszántúlon át a Visztula torkolatvidéke felé. Napjainkban is jelentős települések sorakoznak e régi út nyomvonalán: Szaloniki, Skopje, Keve /Kubin/, Temesvár, Arad, Debrecen, Böszörmény, Polgár, Tokaj, Kassa, Nowy Sacz, Krakkó, Torun, Gdansk. Az út síkvidéki szakaszai a nagyobb folyók /Visztula, Tisza/ mocsaras, járhatatlan völgyétől távolabb, a folyók menti hátságok tetején, a hegyvidékeken pedig a kisebb folyók /Marica, Sztruma, Vardar, Nisava, Morava, Bodrog, Hernád, Tapoly, stb./ völgyében vezettek észak felé. Debrecen éppen félúton van a Dél-Balkán és a Balti-tenger között.

Az utolsó eljegesedés után, mely időszámításunk előtti 10. évezred táján ért véget, a Kárpát-medence természeti viszonyai sokáig nem tették lehetővé nagyobb embercsoportok megtelepedését. A középső kőkor /i.e. 5-4. évezred/ jelentette az átmenetet, amikor állattenyésztéshez és növénytermesztéshez kedvező tételek alakultak ki.

A legelső földművelő közösségek Mezopotámia és Kisázsia termékeny síkságain fejlődtek ki, hatásuk innen sugárzott szét különböző területekre, többek között a Dél-Balkánra is. “Az élelemtermelő életmód valószínűleg népcsoportok mozgása, vándorlása révén innen jutott észak felé haladva a Kárpát-medencébe is.” Ezek az égei-anatóliai fejlődést hozó népcsoportok a Tisza vidékén túlra már nem vándoroltak, de kultúrájuk tovább gyűrűzött, és csaknem másfél ezer éven át érvényesült /különösen az újkőkorban/. A fejlett kultúrájú ősi mezopotámiai és kelet-mediterrán városok az úgynevezett t e l l települési formából alakultak ki. “Az újkőkori tell települési forma legészakibb megjelenése Magyarországon van, de ezen a periferiális vidéken már nem városok fejlődtek ki belőlük, hanem csak falvak, bár ezek a falvak a Kárpát-medence nyugati és északi területeihez képest fejlettebb gazdálkodással, kultúrával és művészettel rendelkeztek.” Ilyen település volt a Tócó-völgy józsai szakaszán is, az Unoka-parton és a Kiskertben.
Az őskori közösségek önellátóak voltak, a megtermelt élelmiszereket és munkájuk egyéb termékeit elfogyasztották, felhasználták. Ennek ellenére már a neolitikum idején is igen élénk volt a cserekereskedelem is, főleg kőpengéket, prémeket, edényeket, stb. cseréltek egymás között. Az edénykészítéshez szükséges /mázképző/ csillámpalát a Zempléni-hegységből szállították Tokaj és Polgár környékére, onnan pedig a Nagy úton a Tiszántúlra. A kovakő Kis-Lengyelországból, az obszidián pedig a Bükk-hegységből került a tiszai alföldre.
A nyersanyagok /kőzetek/ beszerzése hosszú ideig a viszonylag a közeli északi hegyekből történt, ez azonban nem jelenti azt, hogy az őskori kereskedelem mindvégig egyirányú /északról délre irányuló/ volt. A rézkorban pl. /i.e. 2500-2000/ jelentős mennyiségű réz és arany került a Tiszántúlra: két évtizeddel ezelőtt a kutatók még úgy vélték, hogy ezeket a fémeket az erdélyi Réz-hegységből szállították az Alföldre. A pontosabb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy a Debrecen környéki /rézkori/ réz balkáni eredetű, Bor és Pernik vidékéről került a Tiszántúlra. A rézkori tárgyak tiszántúli lelőhelyei a “Nagy út” környékén sűrűsödnek.

Az őskori kultúrák közül a tiszántúli “Nagy út” /egyik ága a Telek út/ környékén a következő műveltségek terjedtek el:
1.az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája /korai újkőkor, i.e.3200 körül/;
2.az alföldi vonaldíszes kerámia késői csoportjai /bükki és szakálháti csoport, középső újkőkor, i.e. 3000-2800/;
3.a tiszai-herpályi-csőszhalmi kultúra /késő újkőkori, i.e. 2800-2500/
4.a tiszapolgári kultúra /korai rézkor, i.e. 2400-2200/
5.a bodrogkeresztúri csoprt /középső rézkor, i.e. 2200-2100/
6.számos nyoma van a péceli /badeni/ kultúrának is /késő rézkor, i.e. 2100-1900/
Hely hiányában nem sorolhatjuk fel még a legfontosabb tényeket sem, csupán néhány érdekes adatot említünk: 294 után az Alföldön, a szarmata-jazig településterület északi és keleti határán hatalmas sáncrendszer, az ún. Csörsz-árok /Ördög-árok,Limes Sarmatiae/ épült ki. A “Nagy út” e sáncrendszer belső oldalán húzódik a hajdúnánási Tedej pusztától egészen az Al-Duna vidékén fekvő Versecig - alig néhány kilométerre a védőárkoktól.
335 körül északkelet felől - gepida nyomásra-vandálok települtek az Alföldre. A gepidák a Visztula torkolatvidékéről költöztek a Felső-Tisza vidékére, feltehetően a már évezredek óta járt “Nagy úton” /hadi úton/. Őket a harcias szerb /szláv/ törzsek követték, akik a Keleti-Beszkidek hegyeiből vándoroltak a balkáni Morava folyó völgyébe, végleges hazájukba. A “Nagy út” - ról az 1300-as évektől kezdve már írott források is szólnak, Debrecenben már akkor is Böszörményi útnak, Böszörményben pedig Debreceni útnak nevezték. A debreceni fő utca ennek egy szakasza.

Keresztúri István

Apaj fia István a Szentgyörggyel szomszédos Szólátmonostor (Monostor) falu birtokosa, I. Apaj szlavóniai bán unokája volt. Az 1200-as évek második felében született, 1342-ben halt meg. Életének jelentős részét a Kőrös megyei (szlavóniai) Keresztúr (ma Rasinja) nevű birtokán töltötte, valószínűleg ott is temették el, talán a falu felett emelkedő Apajvárban (ma Opolje).
Egy latin nyelvű oklevél már 1308 körül említi Stephanus filius Apay de Monustur néven. Ekkor szerezte meg Rozsályi Miklós nevű rokonának fiaitól 40 márka értékű finom ezüstért a debreceni Nagyerdőtől északra fekvő SZENTPÁL nevű birtokot. (Ma a Keféstanya és a pallagi mezőgazdasági szakiskola környéke.) A birtok délnyugati részén állt a Szent Pál tiszteletére épült kerek kőtemplom ‘ecclesia rotunda lapidea sub honore Sancti Pauli’, ennek kegyurasága is Keresztúri Istvánt illette. A templom alapfalának törmelékeit és a körülötte fekvő temető sírjait a föld most is ott rejtegeti a Keféstanyától kb. 300 méterre északkeletre, az egykori nyírbátori vasút kanyarulatában, egy dombháton.
1316 augusztusának végén Keresztúri István nagy hírnévre tett szert: I. Károly (Károly Róbert) király őt tette a bihari Sólyomkővel szemben épített egyik kis vár irányítójává.
Sólyomkő a Geregye nemzettség uradalmában épült. Barsa nembeli Kopasz nádor birtokában 1306-ban tűnik fel, első várnagyai Kopasz serviensei. Kopasz nádor hűtlensége után, 1316-ban Károly király ostrommal vette be úgy, hogy a várral szemben két váracskát építtetett, amelyek egyikében Gutkeled nembeli Joachim, a másikban ennek rokona, Apaj fia István foglalt helyet. A Kopasz nádor segítségére siető Majs fia Majs azonban elfoglalta Keresztúri István castellumát; a Joachimé kitartott, s ennek volt köszönhető, hogy Sólyomkő vára a lázadó nádor kezéből a király tulajdonába került. István Majs fogságába esett.
1319-ben már szabad volt, ekkor ajándékozta unokaöccsének a Szabolcs megyei Szőlős falut (Apagy és Napkor közelében). 1325-ben jelen volt azon a ceremónián, amelyen a rokon Várday családot iktatták be MIHÁLYLAKA (ma Alsójózsa és a Szentgyörgyi erdő) birtokába.
Kelednek, az Anarcsy család ősének unokái ugyanabban az évben engedték át Keresztúri Istvánnak Szólátmonsotor felét. 1329-ben tíz nemzettségtaggal földesküt kellett tennie arra, hogy a birtok keleti fele Keled unokáját, Domokost öröklött jogon nem illeti.
Kőrös megyei (Dráva-menti) birtokaira különösen nagy gondot fordított, 1332-ben a Keresztúrtól (Rasinjától) északra fekvő Gárdony (ma Djelekovec) falu határát szerette volna megjáratni. 1336-ban a Szentgyörgy melletti Monostoron lakott, ott tiltakozott az ellen, hogy Szabolcs megyei szomszédja Benk egy részét Endes községhez csatolja. 1342-ben szerette volna visszaszerezni a Bereg megyei Adony és Galgó falvakat, de amikor megtudta, hogy apja (II. Apaj) 52 évvel korábban eladta, beletörődött. Ekkor Keresztúri előnevet viselt, s mivel a somogyvári és a zágrábi káptalan előtt adott meghatalmazásokat, kétségtelen, hogy Keresztúron lakott.

Keresztúri István birtokai

A Berencsiek, Anarcsiak, Kenéziek öröklik: Csicser, Benk, Monyorós, Kenéz, Ladány, Báka, Anarcs, Kékcse, Berencs és Hímes (Szabolcs megyei), valamint Monostor (Bihar megyei) birtokokat.
A Bacskaiaké a Kőrös megyei Keresztúr, Kozmadamján vára, Zelnice, Lukocholch, Keddhely, Alsó- és Felső-Víznekszeg birtok, valamint a Somogy megyei (Balaton-parti) Szólád, Nezde, Filke és Bikkes nevű birtok.

Keresztúri István 1342-ben meghalt, a hatalmas örökségen idegenek és rokonai osztozkodtak. A vagyont Zsámboki Gilétfi Miklós nádor és a testvére szerette volna megkaparintani. Ám István unokatestvérei - a Berencsiek (Anarcsiak és Kenéziek), illetve a Bacskaiak - már 1342-ben, a váci beiktatáson is tiltakoztak a birtokok elidegenítése ellen. Negyedszázados per kezdődött, amelynek végeredményeként a Kőrös és Somogy megyei jószágok a Bacskaiakra, a szabolcsi és a bihari birtokok pedig a Berencsiekre szálltak.