Józsa története

Józsa-Szentgyörgy település a 18-19. században magánföldesúri tulajdonban lévő szőlőskertekből /kertségekből/ fejlődött önálló községgé. A szőlőtelepítés az 1770-es évek elején kezdődött a legrégebbi kertségek /Vénkert, Kiskert, Tuskóskert/ területén, az egykori tölgyerdők helyén. A községgé alakulás időpontja:1872.
A 15-17. századi oklevelek szórványos adatai alapján arra következtethetünk, hogy a helyi szőlőtermelésnek korábbi előzményei lehettek. Az 1400-as évek második felében Szentgyörgy oppidum /mezőváros/ volt, fontos kereskedelmi út mentén fekvő, országos vásárairól ismert település. A mezővárossá válás legfontosabb gazdasági feltétele az árutermelés gyors fejlődése, a piacon eladható árufölösleg megjelenése volt. A legelterjedtebb mezőváros-fejlesztő mezőgazdasági ágak az adott korban: a szőlőtermelés és a nagyállattartás. Szentgyörgyön mindkettő meglétéről vannak adataink.
A legegyértelműbb adatot egy zálogszerződésben találjuk, mely “Debrecen város tanácsa és Becsky Györgyné /Melith Erzsébet/ földesasszonyság között köttetett” 1647-ben, fél évszázaddal azután, hogy a törökök oldalán harcoló krími tatárok felperzselték, elpusztították Szentgyörgyöt /1594/. A tulajdonos “öt esztendeig a város szabadon való bírásába” adta SZENTGYÖRGY nevű puszta telkét “minden nemű ahhoz tartozó határaival, jövedelmeivel, hasznaival, úgymint szántóföldivel, kaszáló rétivel, erdőivel, szőlőhegyeivel, halasvizeivel, tavaival /vízi/ malomhelyivel, baromjáró földivel.”
1647-ben zálogosította el Debrecen városnak bedegi Nyáry Zsigmond is az őt illető szentgyörgyi birtokrészt. Ez utóbbi birtok Józsa hagyományos belterülete: a Gönczy Pál, Felszabadulás, Kiserdő és Hatház utcáktól délre fekvő településrész, mely Nyáry Zsigmond leánya / Jósa Miklósné Nyáry Krisztina/ révén került a Jósa családnak, majd örököseinek a tulajdonába. Ezen a területen a Melithek nem birtokoltak. Az 1647-es szerződésben említett “szőlőhegyek” tehát nem azon a területek álltak, amelyen később a józsai szőlőskertek kialakultak.
A szőlőket az 1200-as évektől a telekhatáron kívül, a földesúr, a jobbágyság, sőt a városi polgárság által is használatba vehető hegyes-dombos, erdős-bozótos helyeken telepítették. A munka gyakran irtást követelt. Szentgyörgyön ezek a feltételek mind adva voltak.
Ha az említett szerződésben a “puszta telek” kifejezés az elpusztult Szentgyörgy falu helyét / a Klastrom-parton álló templom környékét/ jelöli, akkor ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Melith-féle rész a Jósa-féle örökség szomszédságában, talán attól észak-északkelet felé fekhetett. A Zelemérrel határos részeket az Eszterházyak birtokolták. A “puszta telek” tehát az elpusztult falu /mezőváros/ helye; egy 1794-ben rajzolt térképen “Falu hely” néven jelölik. A “szántóföld” a Böszörményi /Szentgyörgyfalvi/ út nyugati oldalán elterülő szántók /a Gönczy Pál utcai iskola környéke/, a “kaszáló rét” a Tócó-völgy /régebbi nevén: a Lapos/, az “erdők” a Kis-erdő /a Krajcáros kaputól északnyugatra és északkeletre/ és az Öreg tölgyes /a Csúcstól északra/, a “szőlőhegyek” pedig azok a homokhalmok, melyek az erdő déli határán állnak /a kertészet és a Krajcáros kapu, a homokgödör környéke/, ill. a Szőlő-hegy és a Medve-alj keleti oldalán emelkedő Dinnyés-halom. A “halasvizek” bizonyára a Tócó-völgy voltak, akárcsak a “malomhely” /a régi vízimalom helye a vízrekesztő gáttal/ és a “baromjáró földek” /legelők/ is.
Valószínű, hogy a mai Szőlőhegy utcától északra elterülő Szőlő-hegy nevét őrzi az a régi földrajzi név is, melyet 1790-ben jegyeztek fel a zeleméri-szentgyörgyi határjárás során: “Huszonkettedik határ a szegelettől fordulván a Szőlő Hegy Úttya félen új határ… Negyven Kettődik a Szőlő Hegy út félen…”
1460. április 5-én kelt rendeletében Mátyás király a debreceni és böszörményi vámok fizetése alól felmenti a szentgyörgyi népeket és jobbágyokat. Terményeiket, beleértve talán a szőlőt is, vámmentesen árusíthatják a városi piacokon.