Józsa története

(az 1800-as évek)

Józsa-Szentgyörgy történetében jelentős fordulópont volt az 1769. év: Németi Antalné (Erős Katalin) ekkor váltotta vissza Debrecentől a város által zálogjogon bírt “Jósa Szt. György” nevű birtokát. Szentgyörgy a kisvárdai uradalom tartozéka volt, déli része leánynegyedként került Jósa Miklósnak és az unokájának, Jósa Borbálának (Erős Istvánnénak) a tulajdonába.
1770-ben a löszpusztán, majd a homoki tölgyerdő helyén elkezdődött a szőlőtelepítés, amelyet a következő szerződés megkötése előzött meg:

“Mi, alább is megírtak, Nemes Szabolcs Vármegyében Újj Fejértón lakók: Tekintetes Nemes Németi Antal uram, annak hites társa Erős Katalin praesentibus attestáljuk, hogy … Ts Ns Szabólcs Vármegyében Jósa Szt. György nevű örökös pusztánkon engedtünk bizonyos alább subscribált, Nemes Debrecen városában lakos becsületes embereknek bizonyos számból álló nyilas szőlőknek való földeket…”

Egy negyedszázad leforgása alatt - csaknem egy tucat szőlőskert létesült: Vénkert, Kiskert, Unokakert, Tuskóskert, Csúcs, Rózsás, Eördögrész, Elekrész, Rózsarész és Csillagos. E szőlőskertek életéről, a községgé szerveződés bonyolult folyamatáról meglehetősen keveset tudunk, mert kevés a korabeli feljegyzés, a korhű dokumentum és a tárgyi emlék.
Éppen ezért igen értékes az a X. 11. 1. jelzésű szőlőskerti jegyzőkönyv, melyet a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban őriznek: A Jósa Szentgyörgyi Vénkerti Kertség Jegyző könyve. Készült 1832-dik Esztendőben Februáriusnak 26. napján, Öreg Kert Gazda Balog István idejében.

A 191 oldalas (mai alakjában már hiányos) jegyzőkönyvet 1832-től vezették az 1870-es évek elejéig, amikor Józsa önálló településsé alakult. Mivel a jegyzőkönyv - amely egyébként a kertgazdai intézmény jeles dokumentuma és kutatásának ritka forrása - csak a vénkerti “látus”, (a Pazonyi Elek Lászlóné-féle) gazdaság hivatalos ügyeit, adásvételi szerződéseit stb. tartalmazza, joggal gyanítható, hogy a többi gazdaságnak is volt hasonló jegyzőkönyve, azok azonban az idő forgatagában, a háborúk, harcok viharaiban nyomtalanul eltűntek.
A jegyzőkönyv alcíme: A Jósa Szentgyörgyi Vén Kertnek Prótukuloma, a melyben meg találtanak mind kisebb és nagyobb Történetjei. A sokat sejtető címtől eltérően “kisebb és nagyobb történeteket” - meglehetősen hézagos és rendszertelen lejegyzésben - csak a gazdasági és néha a “közigazgatási” élet területéről olvashatunk. Egyetlen sort sem találunk pl. a hivatalos iskolai oktatás megindulásáról (1860), az egyházi életről, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc helyi “eseményeiről” stb. A feljegyzések zömét adásvételi szerződések, telekcserék, végrendeletek alkotják: “Testamentomul hagyom az egész kertség előtt, én, Kun György és feleségem Nagy Erzsébet, hogy halálom után maradjon a három nyilas szőlőm az magam testvérjére és az feleségem testvérjére. Egyik testvér a földes uraságot fizesse ki ötven forintal, a másik az betsülletes kertséget fizesse ki ötven forintal. A Melyet is tiszta szívemböll hagytam az betsülletes kertségnek és földes uraságnak. Mely testamentom történt Varga György kertgazdaságába 1850-dik esztendőben.” A dolgok időközben jobbra fordulhattak, mert a szöveget később így egészítették ki: “A Testálás meg semmisítődött, mivel el adtuk a Szöllőt.”
A szőlőskertek (gazdaságok) közötti együttműködésben zavart okozhatott a szüretelés időpontjának önkényes meghatározása, ezért már 1835-ben szabályzatot fogadtak el a munka összehangolására: “Az 1835-dik esztendőben 5. Novem. Az Méltóságos Vay Dénes és Tekintetes Irinyi András Földes Uraság prédiumán és Tekintetes Pazonyi Elek Lászlóné Földes Asszonyság prédiumán és Tekintetes Németi András Földes Uraság prédiumán lévő Kertségek egy akarattal közönségesen azt állapították meg, hogy ennek utána mindég valamíg az kertek ekzisztálnak, soha egymás meg egyezése nélkül soha egy kertségnek sem lész szabad az szüretet meghatározni, sőt szüretelni meg nem engedtetik, különben a mék kertség tsak a maga határozásából szűrne, annak büntetése lészen 40 ezüst forint, melynek fele légyen az Földes Uraságé, fele pedig az meg álló (az egyezséget betartó) feleké, melyet erőssen bizonyítunk az Nevünk alá való írásával.”
Ennek ellenére továbbra is akadtak szőlősgazdák, akik önkényesen kezdtek szüretelni. Ezeket pénzbírsággal sújtották. 1860-ban “a nemes kertség megbüntette azokat, akik a szüretelést rendén kívül kezdték el: Radits István 1 for, Nagy András 1 for, Gombor József 1 for.”
Dönteni kellett a befolyt pénzösszeg felhasználását, további sorsát illetően is: ‘1833-dik Esztendőbe I. Juniusba Gyűlést tartottunk. Meghatározta a “Betsületes Kertség, hogy Ezzentúl a mit a Csőszháznál Büntetéssel keresnek, fele a Németi Lajos látussán (birtokán) lévő Gazdaság hasznára, fele pedig az Elek Lászlóné Asszonyság látussán lévő Gazdaság hasznára megyen.”
Büntetendő volt többek között a kertség védőárkainak és kerítésének az elhanyagolása: “Az 1838-dik esztendőben gyepűkerüléskor végezte az Betsületes Kertség, hogy ennek utána minden Betsületes Gazda meg ássa a maga gyepűjét Szent György napjára (ápr. 24.), különben aki el halasztja, minden ember meg büntetődik 1 forintal és 30 krajtzárral, die 1838. 9. Júli.”
A büntetéssel kereshető pénz forrása sosem apadt el, hiszen mindig akadtak közönyös, hanyag, rendetlen emberek, akiket a közösség határozata hidegen hagyott, akik felszólításra sem vettek részt a közös munkában, a közös döntésekben. 1844. május 29-én pl. “az kik Gyepű kerülésre az Gyűlisbe meg nem jelentek”, tartoznak: Somogyi Mihály 30 krajtzár, Oláh János 30 kr. “Varga István kertje végén “az gyepű árok nem vólt meg ásva és az Gyűlésben sem vólt.” Egy váltó forint büntetést fizetett.
A kertgazdák bírói szerepköre túlterjedt a gazdasági vonatkozású ítéleteken és büntetéseken. A kertség lakói nevében kötelességük volt az emberek közötti vitákban, szóváltásokban, peres ügyekben is állást foglalni, dönteni: “1834-dik 18. Septemb. meg büntette a’ betsületes kertség Bentze Mihályt, hogy Varga Pált meg kisebbítette (becsmérelte) és hogy a gyűlésbe meg nem jelent. 6 Váltó forintal.”
1859-ben Varga Mihályt büntették meg “1 forintal amért az gyűlésben nem volt.” Varga Mihály tartozásáról egy másik bejegyzés tanúskodik: “1 pengő forint rígi böntetés.” Ugyanabban az évben jegyezték fel, hogy Arany Pál is tartozott “2 forintal, rígi büntetís.” Kegyes Mihály 10 garassal tartozik.”
Varga Mihály ugyancsak nehéz természetű ember lehetett, szinte minden évben “megemlékeznek” róla: 1860-ban is megbüntette a kertség, mivel a “gyűlísben nem volt”, háromszori hívásra “sem jött a gyűlísben.” Büntetése 3 pengő frt. A szavait sem igen válogatta meg, ezért 4 forintot kellett fizetnie: “Beretz Mihálynét Meg Bestelenítette” (becstelennek mondta).

A szőlősgazdákat elég gyakran megbüntették egymás rágalmazásáért, gyalázásáért, ahogyan akkor mondták: “mert megkisebbítették egymást”. “1836-dik Esztendőben Május 14-dik napján Balogh Jánost a Betsületes kertség meg büntette 3 az az három forintal, hogy a kertséget megkisebbítette, ugyan akkor Bika Sándort meg büntette a Btsl Kertség 2 váltó forintal, hogy Szegedi Jánosnénak a Napszámossát el hítta ’s munkát vélfélbe hagyatta. Ugyan akkor Szegedi Jánosnét meg büntette a Btsl kertség 5 Vlt forintal, hogy a felyebb említett Bika Sándort nagyon meg kisebbítette. Ugyan akkor Sánta Jánost meg büntette a Btsl Kertség, hogy Varga Pált meg kisebbítette.” Büntetése 1 pengő forint.
Néhanapján halmozott büntetés is előfordult, ilyen volt pl. a már férfivá serdült, de önálló jövedelemmel még nem rendelkező Kerekes János esete: “1833-dik 18. Szeptember. Megbüntette a betsületes Kertség Kerekes Jánost, hogy a dűlőutat elszorította, más okért, hogy Gader Jánosnét megkisebbítette, hogy ajtót ki nem nyitotta, Harmatzor Hogy a nagy János leányát behítta a Palytájába és ajtot bezárta és a leánt ugyan tsak tsókolgatta, az Édes atyja fizetett 18 Váltó forintot.”
A dűlőutat mások is “elszorították”, így aztán ők sem kerülték el a megérdemelt büntetést. Somogyi Istvánt megbüntették 1 forintra “az dűlő elszorításír hogy az galyat kirakta.”
Más kihágásokat sem hagytak büntetlenül. A nemes kertség megbüntette Nagy Andrást, mivel a fiát a csősz megfogta, amikor a dűlőúton a szomszéd dióját szedte. A már többször említett Varga Mihályt azért is megbüntették, mert “a tyúkja kint járt.” Büntetése 1 pengő forint volt. “1877-dik évbe mártzius 23-dikán az Bentze István uram fija az kaput (a Vénkertnek előbb Verécés, majd Krajcáros kapunak nevezett kijáratát) nyitva hata, hijába monták neki hogy tegye be. Meg büntettetett 40 krajtzárig.” Azóta a kapu neve Krajcáros kapu.
Büntetendő cselekedetnek számított a káromkodás és a pipázás is. 1832-ben “A Betsületes Kertség meg büntette Ivány Andrást a rút káromkodásír öt váltó Forintal. Ismét meg büntete hogy az Egész kertséget hazúgságba hatta, Öt Váltó Forintal.” Balogh Bálint “1 forinttal tartozik káromkodásért.” “Nagy Józsi 4 forinttal, amír József napkor káromkodott.” “Pallai Sándor pipázott, 20 kr. Boruzs József pipázott, 20 kr a büntetése.”
Ha a pereskedő felek egymás között meg tudtak egyezni, a pénzbüntetés el is maradhatott. “Az 1869-dik esztendő Szeptember 19-dikén Meg egyeztek Kis János és Pálfalvaji ifiasszony hogy az megyfa Az barázdában van, az alma fához Soha Kis János semmi jussát nem tartsa, az két szilvafa pedig kivágassék.”
A jegyzőkönyv végén több listát találunk a “tizedes váltsággal” tartozókról: az elmaradt összegről, majd a büntetésről, illetve a befizetésről. Ez utóbbit vagy a magyar “Megfizette”, vagy a latin “Solvit” szóval jelölték. “Az 1848-dik Esztendőben büntetés alatt lévők Név szerént: Földi István 3 forint, Szólvit. Beretz Mihály 2 for 30 kr. Sólvit 2 fV 30 X /= krajcár). Oláh János 30 kr. Szölvit 30 X…”
A különféle szolgáltatásokért befolyt összegeket is nyilvántartották. 1860-ban “A kapu jövedelemből megadtak 4 forintot. Both Péter fizetett a szalmáért 1 forint bankót. Kegyes Mihály megfizetett 17 pénzt. Berecz József megfizetett 5 forintot.” Akinek nem volt pénze az adósság törlesztésére, le is dolgozhatta azt, “megszolgálhatta”. Az 1846-dik Esztendőbe Tizedes Váltsággal ezek az emberek tartoznak u.m. Szendrei István 6 fr. megfizette. Bikfalvi Mihály 5 fr. megfizette… Takáts Mihály 5 fr. Szolgálta.”
A kertség élén álló kertgazdának feladata volt, hogy évenként beszámoljon a kertesgazdáknak (szőlősgazdáknak) a kertség bevételeiről és kiadásairól: “Az 1835-dik Esztendő béli kertgazdaságomban (értsd kertgazdai mivoltomban) bé számoltam a betsületes kertségnek mindenekről. Én Balog István. Maradt 10 fr. 56 kr.”
A bevételek jelentős részét a csőszbérek kifizetésére, valamint a kertkapuk és a csőszház rendben tartására fordították. A Krajcáros kaput pl. az 1849. évi augusztus eleji orosz-kozák portyázás után ki kellett javítani, s ehhez jókora összegre volt szükség: “1849-dik Esztendőben az úgy nevezett Verécés közös kaput csináltattam Kert Gazda Varga György, amely is került közös mindnyájunknak: a kapu fél fa 20 forint, a (Debrecenből való) ki hozatala 5 f, a vas munka (sarokvasak, zár, szögek) reperatzió 5 f 32 kr, az munkásoknak borra attam 4 f 36 kr. Egy darab fa az ajtó mellé 15 kr. Az ács munka 40 forint. a vas munkát egy gyalog ember kihozta 15 kr.”
“Az 1859-dik esztendőben én Sánta Gábor, Ivány Isvány kolégával együtt tsináltuk meg a csőszház tetejét. Amit a betsületes Kertség adakozott, mind egy utólsó krajtzárig ráköltöttük.”
Az emberi összetartás, a segíteni akarás szép példáját mutatja a következő bejegyzés: “1836-dik Esztendőben Június 1 napján a’ Radits György pajtája meg égett Szerentsétlenségből a Szőllőhöz való edényeivel egygyütt, ’s ezen kár meg vis’gálására gyűlés tartatott, de semmi bizonyos nem világosodott ki, ’s a Btsl kertség azt határozta, hogy ki ki jó Szivüségből ezen Szerentsétlennek kára kipótlására a mit elszánt, adakozzon. Melyet meg is tselekedtek ezek a betsületes Emberek: Borsi Imre, Nyíri Mihály, Balogh István, Szakál Péter, Molnár Bálint, Boda Jánosné, Nagy István, Iván András, Vétsei Mihály és Burai Mihály.”
Az előbbi példák annak illusztrálására szolgálnak, hogy a XVIII. és XIX. században “a kertségek, mint testületek mily nagy mértékben törődtek a nem közvetlen termelés körébe tartozó körülményekkel is.” Különösen fontos előzmény volt ez egy olyan településen, mint Józsa, amely a XIX. század végén saját irányító testülettel rendelkező, önálló községgé alakult.