Józsa története

A színtiszta rézből készített fémtárgyak túlságosan hajlékonyak és törékenyek. Az emberek korán felismerték, hogy 5-10 % ón vagy antimon hozzákeverésével kiváló ötvözetet lehet készíteni a rézből. Az új ötvözet neve: bronz. A rézkor után következő korszakot a tudósok erről a fémötvözetről nevezték el bronzkornak, mely Kr.e. 2000-től 800-ig tartott.
Valószínűleg a bronzkori emberek jöttek rá arra is, hogy ha a kerámiakészítéshez összegyűjtött agyaghoz porrá őrölt csillámpalát kevernek, az új nyersanyag alkalmasabb edények készítésére:

a) a kiszárított edényeket alacsonyabb hőfokon lehet kiégetni, tehát könnyebben elkészíthetők;
b) a kiégetett edényen máz képződik, ezért a vizet nem szívja magába és nem is ereszti át.

1858-ban szántó-vető emberek igen jelentős bronzkori tárgyakat - elrejtett kincseket találtak Esterházy Pál herceg szentgyörgypusztai birtokán, a Bondor-háton: 23 kardot, egy bronz üstöt, két bográcsot, sisakot és több más tárgyat. A Csegei-halom közelében előkerült háromezer éves tárgyak a Magyar Nemzeti Múzeumba és a debreceni Református Kollégiumba kerültek. 1858-ban Józsa még nem volt önálló község, közigazgatásilag Debrecenhez tartozott, Szentgyörgy-pusztát pedig a böszörményiek bérelték. A régészek nem is szentgyörgyi leletnek, hanem “hajdúböszörményi kincs”-nek nevezték el a leletegyüttest. A szakirodalomban azóta is ezen a néven emlegetik.

1984 őszén a Kiskert utca 19-es számú ház udvarán szennyvízülepítő akna ásása közben, kb. másfél méter mélységben egy bronzkori telep kerámiaégető kemencéjének a maradványaira bukkantak. A gödörből szürkés színű kerámiaedények töredékei és nagyon sok csillámpala került elő. A kerámiatöredékekben ugyanaz a csillámpala csillogott, amelynek rögjei néha napjainkban is előkerülnek a Józsakert és Kiskert utcákban építkezés vagy szántás során.

A Telek utcai Homok-halomtól délre, a Kiserdő utca elején bronzkori temető sírjait rejti a föld. Ott, a Simon ABC helyén zsugorított temetkezés maradványai kerültek felszínre néhány évvel ezelőtt. A bronzkori emberek babonás hitvilágát tükrözi a temetkezésük módja: az élők féltek a holtak visszatérő szellemétől, ezért temetés előtt a halottakat zsugorított helyzetben összekötözték, néha erős köveket is tettek rájuk vagy levágták a lábfejüket, hogy “ne tudjanak járni”, “az élőket ne háborgassák”. Az emberiség őstörténetének, az őskornak utolsó szakasza a vaskor, mely Kr.e. 800-tól időszámításunk kezdetéig tartott. A vaskorban az eszközök zömét már vasból készítették.

Széles körben elterjedt, a vaseszközök végleg kiszorították a használatból a kőszerszámokat. Lehetővé tették az erdőirtást és a földművelését.
A vaskorban élő népek többségét már név szerint is ismerjük. Kr.e. 550 körül pl. a Tisza vidékét a keletről érkezett szkíták szállták meg. Józsán is letelepedtek, temetőjük a szentgyörgyi Homok-halom északi oldalán volt, a kastély mögött. Szép urnák kerültek innen a múzeumba.

Bár a szkítáknak jelentős szerepük volt a vas használatának elterjesztésében, ez igazán általánossá csak a nyugatról érkezett kelták letelepedése után vált. Ők honosították meg a fazekaskorong és a kézimalom használatát is az itt talált dák, trák és más népek között. A kelták józsai telephelyét, temetőjét nem találjuk, a Klastrom-parton viszont előkerült egy ép kézimalom, a zeleméri földvár területén pedig erősen grafitos agyagú kelta kerámia.