Józsa története

Napjainkban sokat beszélünk az urbanizációról, arról a folyamatról, amikor a falusi lakosság látványosan javuló életkörülményei, művelődési lehetőségei következtében városi ember módjára kezd élni, viselkedni és beszélni. Józsa lakossága ma a gyors városiasodás korát éli, de nem mindig a jó értelemben. Az emberek kissé zárkózottabbak lettek, mint régen voltak, az utcán már csak az ismerősök (vagy már azok sem!) köszönnek egymásnak, az újonnan betelepülők pedig néha még a szomszédaikkal sincsenek beszélő viszonyban. Az emberek nem érnek rá szomszédolni, vagy ahogy Józsán mondják, tanyázni. Többségük bizalmatlan másokkal szemben és mindig “nagyon elfoglalt”. A városiasodás eredményeként a magyar köznyelv észrevehetően terjed az í-ző nyelvjárás rovására.

A múlt században településünkön éppen az ellenkező folyamat zajlott le: a városból kiköltöző, urbánus lakosság vált vidékivé, falusivá. Kapcsolata a várossal egyre lazább lett, nem egy esetben végleg megszakadt. E század közepén még több olyan idős asszony élt Józsán, aki soha nem ült vonaton, nem járt Debrecenben, egész életében nem lépte át a
község határát!

Az erdőkkel körülzárt Alsójózsa lakosai több saját szokást, hagyományt alakítottak ki és őriztek meg, mint a nyitottabb, a környező településekkel (Hajdúböszörménnyel, Balmazújvárossal) élénkebb. kapcsolatot tartó felsőjózsaíak. Pedig Felsőjózsán színesebb hagyományoknak kellett volna ötvöződniük, hiszen ott a lakosság is több helyről sereglett össze. Az alsójózsai szokásokról, babonákról sok érdekes adatot megőrzött N. Bartha Károly néprajztudós 1931-ben megjelent könyve, a Magyar néphagyományok.

A múlt századbeli józsaiak igencsak babonásak voltak. Féltek a halottak visszatérő szellemétől, ezért a konyhaajtó küszöbe alá sok helyen állati vérrel összemázolt ruhadarabot ástak el, hogy a szellemeket távol tartsák. Hittek a bábaasszonyok (szülésznők) babonás erejében, akik szemmel veréssel betegséget okozhatnak az újszülötteknek. Meg is fizették a munkájukat becsülettel, csak bajt ne csináljanak! Különösen féltették az állataikat a rontástól. Ugy tartották, hogy elég egy marék földet elvinni a tehén elől, rögtön elapad a teje. “Annyi is elég, hogy idegen ember egyszer húzza meg a tehén tőgyét, éppen csak hogy tejes legyen a keze. Ha a kezét a kötőjéhez (kötényéhez) törli, s ezzel a kötővel otthon megdörzsöli a saját tehenét, átviszi a tejet a magáéba, az előbbi tehén pedig elapaszt.” Néhány babona a jeles napokhoz, például a környék védőszentjének, Szent Györgynek a napjához kötődött. “Szent György éjszakáján a kapu előtt a földet kölessel kell felhinteni. Aki a kisgyermekes asszony vagy a tehén tejét el akarja apasztani, elveszti az erejét, míg a kölesen átmegy.” Úgy is meg lehet akadályozni a tej elapadását, hogy “elles után sót és fokhagymát rongyba tekerve elásunk a tehén faránál…” “A tej visszajön, ha kilenc csipet földet veszünk abból az első kilenc nyomból, amelyet a tehén kiindulásakor az istállóküszöbtől az udvaron át megtett. Ezt a jászol elé szórjuk, hogy a tehén rátaposson. Az istálló küszöbén közben tüzet kell rakni…”

A józsaiak ismerték az ördöngösséget, tudtak táltos- és boszorkánytörténeteket. Az
alsójózsai Földi Istvánné mesélte: “Egyszer keresztapámtól apám is meg akarta tanulni a boszorkányságokat. Osztán kimentek együtt a mezőre. Ahogy mentek, tanáltak elébb egy nyöves kutyát, azután meg egy pár galambot csókolózni. A végén tanáltak egy háromágú bogáncskórót. Azt mondja Szilágyi keresztapám édesapámnak: “Most állj fel erre a bogáncskóróra, osztán hajon egy dongó, nyisd ki a szád, hadd repüljék bele.” Keresztapám meg félreállt. Igen, de édesapám nem nyitotta ki a száját a dongó előtt, erre úgy levágták a bogáncskóróról, hogy nem tudott felkelni. Pedig addig megbírta a kóró! így oszt1 nem tanulta meg a boszorkányságot, mert az a dongóban volt. Mikor osztán visszafele jöttek, azt mondja Szilágyi keresztapám: “Na látod, aki elnyeli a dongót, olyan utálatos lesz Isten előtt, mint a nyöves kutya, mert nem szereti az Istent. Aki meg nem nyeli le, olyan kedves lesz, mint az a csókolódzó pár galamb.”

A babonákkal közeli rokonságban állt a népi gyógyászat, bár sok esetben a természeti jelenségek megfigyeléséből leszűrt tudás is ott rejlett mögötte. A gyermek fogfájását például a következőképpen “gyógyították”: Ha bal oldali foga fájt, a bal csuklójára három gerezd fokhagymát kötöttek fehér cérnával, majd a gyermeket hátára fektették egy deszkapadon. Mozdulatlanul kellett feküdnie sokáig! A kényszerű tétlenségben bizonyára elszunnyadt, így enyhült a fájdalma is. A felnőttek lyukas fogát pálinkával öblögették, majd betömték puha kenyérbéllel Ha már végképp nem bírták a lüktető fájdalmat, orvoshoz mentek.

A Kis-erdő szélén sok farkasalma termett, ezt sebek gyógyítására használták. A kelésekre tengerhagyma összetört leveléből dunsztolást tettek, ez a gévát (kelést, furunkulust) megérlelte, így hamarabb kifakadt és meggyógyult. Akinek magas volt a vérnyomása, a Tócóból nadályt (piócát) vitt haza befőttesüvegben. Körben a nyakára rakta és a piócák lassan szívták a vérét, így enyhült a beteg szédülése.

Ha a csirkének, tyúknak “ment a hasa”, vagy valamilyen betegség miatt “guzori” volt, paprikásszalonna darabkákat dugdostak a begyébe. A tyúkok vizét hipermangával (káliumpermanganáttal) fertőtlenítették.

A karácsonyi játékok közül a legismertebb a csillagozás volt. “Három, 14-15 éves
fiúgyermek: Nagy Gyula, Egri József és Fodor Jóska elindulnak Alsójózsán karácsony szombatjának estéjén csillagozni. Mindhárman fehérbe öltöznek, vesznek ugyanis magukra emberinget (férfiinget) és fehér női alsószoknyát. Fejükre kemény papírból készült és színes papírral bevont püspöksüveget tesznek. Kettő közültik a botos, a harmadik a csillagot forgatja. A csillagot ócska rostának a kérgéből készítették színes papírral kidíszítve. A csillagnak olyan hosszú tengelye van, hogy ha az ember bal kezével megfogja a tengelyt, a tengely vége a bal hónalj alá szorítható. A jobb kéz mutatóujjával a dallam ütemére lehet forgatni a csillagot a tengelye körül, melyen bent egy gyertya ég. A botok a fiúknak szemig érnek, csörgőt, azaz 4 darab pléhet szegeznek rá a felső végére, hogy amikor a földhöz koppantják, jól csörögjenek. Azt tartják, hogy a földes házban sokkal szebben csörög a bot, mint a deszkapadlón.
Amikor megérkeznek valamelyik házhoz, egyik botos előremegy, be a szobába és a következőképpen köszönt be:

Szerencsés jó estét e ház gazdájának,
Felkérném kendteket, ha ide hallgatnának.
Csillagi társaim odakinn fázódnak,
Beszólítnám őket, mert nagyon megfáznak.
Szabad a csillaggal bejőni?

Ha szabad, csördít a botjával hármat, s akkor bejön a másik kettő is, kik már kint .rágyújtották a csillagban a gyertyát. Elöl áll a csillagos, utána egymás mellett a két botos, zendítenek az alábbi énekre mind a hárman, s míg az ének szól, a csillag folyton forog, a ::: sok pedig taktusra verik a botot:

1. Hej, víg juhászok, csordások,
Mit csörögnek a források?
Mily gyönyörű ez az éjjel,
Hát tekintsetek csak széjjel!

2. Nézd, amott Betlehem felett
Látok egy nagy fényességet,
Ott egy csillag is leszállott,
Egy nagy pajtánál megállott.

3. Hogy felébredtem álmomból,
Láttam csillagot Jákobból,
Hogy felkeltem, láttam tüzet,
Mely jelentett egyszülöttet.

4. Ott van, bizonnyal megláttam,
Néztem, hogy odajutottam,
Jaj, olt fekszik a szénába,
Betakarva póácskába.

5. Üdvöz légy, áldott pásztorunk,
Kit szegénységben imádunk.
Vedd kegyesen szíveinket,
Véle együtt mindenünket.
Vedd kegyesen szíveinket,
Véle együtt mindenünket.

Éneklés után az egyik botos előre áll és így búcsúzik:

Szívesen köszönjük, hogy meghallgattatok, A mi beszédinkért minket fogadtatok. Isten áldása legyen rajtatok!

A csillagozáson kívül játszották a betlehemes játékot is (még másfél-két évtizeddel ezelőtt is). A józsai betlehemeseket Debrecenben is szívesen látták. Ecsedi István, a híres néprajztudós 1928-ban és 1929-ben lefényképezte és fonográfra vette a józsai
betlehemeseket.

A régi józsaiaktól több kiolvasó versikét is feljegyeztek:

Piros kendő, pi, pi, pi
Alatta ül valami.
Két kis egér, két kis nyúl,
Eredj ki, te ifíú.

Egy, kettő, pitypaládé,
Sárgarigó, rakoncáré,
Cérnára, cinegére,
Fuss ki, madár, a mezőre.
Fuss ki hát

A lányok szerettek prómozni (pórumozni), ilyenkor a következő verseket mondták:

Pórom, pórom festékes
A kisasszony de kényes,
Kállóba’ fújják,
Debrecenbe’ járják

Tót asszonynak tót a lánya.
Kacskaringós a szoknyája.
Kapj szoknyát, rokolyát!

A következő húsvéti locsolóverseket felsőjózsai gyerekek gyűjtötték néhány évvel ezelőtt:

Szép Magyarországot
Körös-köraljártam,
Nyíló rózsaágat
Sehol sem találtam.
Találtam egy bimbót
Kövek között ülni,
Annak nyitásához
Kell egy üveg kölni.
Szabad-e locsolni?

Korán reggel útra keltem,
Se nem ittam, se nem ettem.
Tarisznya húzza a lábam,
Térdig kopott már a lábam.
Bejártam a fél világot,
Láttam sok-sok szép virágot.
A legszebbet most találtam,
Hogy öntözzem, alig vártam,
Piros tojás, fehér nyuszi,
Locsolásért jár egy puszi.
Szabad-e locsolni?

Nyelvi érdekességek

Tudod-e, mit jelent az, hogy valakinek debreceni szeme van?
Azt jelenti, hogy a szóban forgó személy elfordítja a fejét, ha ismerőssel találkozik az utcán, hogy ne kelljen köszönnie!

Emlékszel-e, a lecke elején feltett kérdésre: Hogyan fejeznéd be a következő mondatot? “Hiába beszélek ennek a gyereknek, a füle botját sem …” Ha a mondatot a mozdítja, mozgatja szóval fejezted be, bizonyára nem Józsán tanultál meg beszélni, a magyar köznyelvet beszéled. A józsaiak az emeli, emelinti szóval fejezik be ezt a mondást: “A füle botját se emeli.”