Eltűnt tavak, vízfolyások
A két patakmeder között másfél -két méter magas földhát emelkedik, melynek déli peremén, a kiirtott erdő helyén már az őskorban (kb 6000 évvel ezelőtt) emberi település jött létre. Az elmult években, házépítés során újkőkori eszközök (agancsbalta, csontkorcsolya, korongolatlan csésze, hatalmas tárolóedény) és félig már megkövesedett állati csontok ( ősbölény méteres szarvcsapjai és egy őstulok homlolok csontja) kerültek elő a földből.
A bronzkor embere is megtelepedett a Józsa-ér partján. Néhány éve, szennyvízülepítő godor ásása közban felszínre kerültek itt egy bronzkori telep karámia égető kemencéjének maradványai, sok edénytöredékkel és az agyag soványításához használt csillámpalával.
A népvándorlás korában - az újkőkori és bronzkori telepek felett - újabb falu keletkezett, melynek lakóit ( talán bolgár-szlávok és avarok voltak) honfoglaló őseink itt találták. 1234-ből már okleveles forrásunk is van a településről, melyet akkor Józsa prédiumának neveztek.
Ahogy terjeszkedett. nőtt a falu, egyre több földet kellett megművelni és egyre több fára volt szükség. A hajdani erdőség, mely egykor a Tócó termékeny völgyéig terjedt, egyyre fogyatkozott, egyre visszább húzódott, egészen a nyírségi futóhomok határáig. A Józsa-ér nyugati ágának forrásvidéke fátlan pusztává lett, s az ér hamarosan ki is száradt. Alsó szakasza azonban még századunk elején is fűzfákkal tarkított nádas volt.
Lassan apadt a keleti ág vize is. Az elmúlt években már csak a vasúti töltés és a Tócó közötti szakaszon folydogált benne víz, ott is csak hóolvadás és nagy esőzések után. Néhány éve még bíbicek költöttek a kiöntésekben, gólyák kutattak békák után a tocsogókban. tavasszal a partjain virágzott a sárga martilapu, mára azonban már kiszáradt a meder.
(Megjelent a Hajdú-bihari Napló Melléklete 1991. 6-i számának 7.lapján)
A szentgyörgyi Temető-alj
Délnyugat-északkeleti irányú széles völgyhajlat a Józsai temetőtől délre, a Tócó jobb, partján a Hátszeg és a Klastrom-part nevű földhátak között. A középkori Egyházaszentgyörgy falu a Tócó és a Temető-alj völgye felé magasodva állt Szent György vértanú ősi kőtemploma. A völgyet, mely a felsőszentgyörgyi földek csapadékvízét vezeti el a Tócóba, már Sárvári János 1794-ben készített térképe is feltünteti. Sárvárinál a Tócó neve Földvár-fok, a Klastrom-parté Faluhely, a völgyhajlatban megbúvó alacsony csárdáé pedig Lebuj. E csárdát egy tíz évval korábban megrajzolt térkép (a II. József korabeli katonai felvétel) is jelöli, ám sajnálatos módon a nevét összetéveszti a Mélyvölgyi csapszékével. a Mélyvölgyi csárda a Lebujtól két kilométerrel északabbra volt, zeleméri földön.
A Temtő-aljat a böszörményi országút kettévágja: a nyugat felé eső terület évszázadok óta szántóföld, a keleti rész pedig - mely szelíden simul bele a Tócó ingoványos völgyébe, a Laposba - mocsaras rét, kaszáló. Korábban sík víz volt, partjait nádas és évszázados fűzfák szegélyezték. a középkorban a Tócó folyását gáttal zárták el, s a felduzzasztott víz - valahol a mai Gát utcától északra - vízimalmot műkodtetett. Szentgyörgy falut észak és kelet felől víz, nádas határolta. Századunk első felében még sok volt a víz, a befagyott Lapos jegét baltával nagy tömbökre vágták, és szalmával bélelt jégvermekben tárolták. a jeget élelmiszerek tartósítására használták.
Az 1991. évi régészeti feltárás során egy kisebb vasolvasztó maradványait találták meg a régészek a Temető-alj déli lejtőjén, a lelet feltehetően középkori eredetű. Nem messze tőle Árpád-kori lakóházak és kemencék romjai, azoktól délkeletre pedig szarmata kori méhkas alakú üregek, s mindezek szomszédságában pedig egy honfoglalás kori (X. századi) magyar temető csontvázai kerültek felszínre, bizonyítva, hogy a Tócó-völgy és a Temető-alj környéke évezredek óta lakott terület.
A Tócó-völgy szentgyörgyi szakasza Debrecen környékének egyik legváltozatosabb, legszebb tája: a klastrompertról nagyszerű kilátás nyílik a széles völgyhajlatra, az üde rétre, az öreg fűzfákra, s mögöttük Alsójózsa fehéren villogó új házaira, a települést körülölelő Szentgyörgyi-, Monostori és Meszeserdőre.
Sajnos, az utóbbi időben egyre több a zavaró tényező, egyre intenzívebb az emberi beavatkozás mértéke, melynek következtében rohamosan romlik, csúful a táj. Múlt nyáron buldózerek temették be a temető-aljat és a Tócó-völgy egy szakaszát, eltünteve a dombokat, a régészeti leleteket, a növény és állatvilág egy részét. Azóta itt is vasbeton - és üvegépítmények nőttek ki a földből, hirdetve az ember kétes értékű “diadalát” a megsebzett természeten.
(Megjelent a Hajdú-Bihari Napló 1992. január 5-i számának 10. lapján)
A meszes-erdei Csukás-tó
Nagy vizállás volt a Nagyerdőtől északnyugatra, a Meszes-erdő déli felében, az ifjúsági vándortábor és a Nagyerdő között. Nevét emberemlékezet óta a közeli Monostori-erdő déli szöglete, a Csukássarok őrzi. Századunk elején ez a hangulatos, dimbes-dombos felszinű tölgyes az alsójózsai fiatalok kedvelt kirándulóhelye volt: nyári vasárnapokon ide jártak szórakozni, labdázni, körtáncot járni, télen pedig itt szánkóztak , hógolyóztak.
Nem lehetett egyhangú és unalmas ez a táj a középkorban sem. Régi oklevelek tanúsítják, hogy a mai Meszes helyén évszázados tölgy- és szilerdő állt, melyet Macsiszigetnek neveztek. Nevét a törökidőben elpusztult Hosszúmacs faluról kapta, ugyanis annak tartozéka volt.
Az északkelet-délnyugat irányban elnyúló tó fél kilométer hosszú és 150-200 méter széles lehetett. Partitól északra bokrokkal, fákkalsűrűn benőtt homokbuckák álltak, délnyugatra pedig ritkás bokrosokkal tarkitott völgyszerű puszta terült el, a Kovácsok homokja.Ez utóbbi terméketlen, “csigabigás” föld volt, esős években ott szökött meg a Csukás vízfölöslege, s valahol a mostani nyulasi vasúti őrháztól délre folydogált bele a Tócó vizébe.
Kováts György 1762-ben rajzolt kéziratos térképe Csukás néven tünteti fel a tavat a Nagyerdő és a Monostori-csere (erdő) között, ám a későbbi térképeken már hiába keressük. Kováts térképéről - mint érdekességet - azt is megtudjuk, hogy a Debrecenből Hadház felé vezető nagy út, a “Nagy Hadházi út” nem a mai 4-es számú fő közlekedési út nyomvonalán haladt, hanem a Nagyerdő ellenkező ( Józsa felőli ) oldalán, a Csukás ésa Nagyerdő között.A Csukáson túl északkelet felé kanyrodott áthaladt az egykori Monostor falu földjén ( “Monostori telek” ), majd visszakanyaradott a Monostori-erdő felé, s csak Hadház alatt találkozott az Apafai - erdő felől vazető “Kis hatházi út” -tal.
Az éghajlat szárazabbá válása, az erdők kiirtása következtében vidékünkön a talajvíz szintje az elmúlt századokban jelentős mértékben lesüllyedt, s a Csukás-tó, amelyben egykor halak is úszkáltak, örökre eltünt. Régi medrében fák és bokrok nőnek, de ott növényzet még most is bujábban tenyészik, mint az erdő többi részén. A fák kérgét vastag mahatakaró borítja, s az összehajló ágak sűrűjében megreked a párás, fülledt levegő. A tisztások mélyedéseiben nád és káka zöldell, s tavasszal, amikor elolvad a hó, kinyílik és messzíről virít a sárga mocsári golyahír.
(Megjelent a Hajdú-bihari Napló Melléklete 1991. október 26-i számának 7. lapján.)
A monostor-erdei Békás-tó
Mesterséges tavacska volt a monostori csőszháztól délkeletre, a Töviskes út és a Lóger útja találkozásánál. Sok vihart látott vén tölgyek álltak körülötte, de akadt ott egy-két nyár és szilfa is. “Sokféle madár élt régen ebben az erdőben. Volt sólyom madár is, még meg tudom mutatni, hol fészkelt. Voltak baglyok is… - emlékezik idős adatközlőm, Nagy Józsi bácsi. - Élet volt itt régen, meg tisztaság, nem úgy, mint máma! Ha nyári zápor után a füves út hajlatában összeszaladt a víz, ihattunk belőle. Mint a forrás vize, olyan tiszta volt… Ha a kertünk végén el kiáltottuk magunkat, az öreg tölgyes sokáig visszhangzott: Ne-e-em… De-e-e… Mé-é-ég…”
Ez a szinte ideálisnak mondható környezet késztethette arra Tikos Béla erdőmérnököt, hogy az első világháború után pihenőparkot létesítsen a Monostoron, s benne kisebb tavat is ásasson. A tó mindössze 75-80 négyzetméternyi lehetett. Belsejét teraszosan képezték ki, a teraszok falát pedig vesszőfonattal védték a beomlás ellen. Partját élénkzöld pázsit borította. “Kristálytiszta vize volt, valahonnét még halat is hoztak bele.”
Tikos Bélának “szemefénye volt ez a kis tó”, szívesen elüldögélt, megpihent a partján. Az ország távoli erdeiből különféle facsemetéket hozatott és elültette őket a tó körül. Valóságos kis arborétumot alakított ki az évek során.
De jött az újabb háború, és hozta magával a tengernyi gondot, s a gondok száma a háború múltával sem csökkent. Ugyan ki törődött akkor az erdei tóval! Teraszain elkorhadt a vesszőfonat, partjai beomlottak, s a néma halak pusztulása után lármás békák vertek tanyát posványos vizében. Ekkor lett a neve Békás-tó.
Majd jöttek a tarvágások, nagy szükség volt akkor is a fára. Tudjuk, hogy szénszünet volt az iskolákban, akadozott a termelés az üzemekben, meg aztán hely kellett az új fegyvergyárnak is, melyet történetesen éppen a Monostori-erdőben “kellett” felépíteni, a Békás-tó szomszédságában. Csendben eltűntek a fák a tó környékéről, az erdőmérnök arborétumából is csak itt-ott maradt mutatóba egy-két senyvedő fa. A növényzet kiirtása után elapadt a víz, és vele együtt elnémult az élet is.
Mint megperzselt falú szürke kráter, olyan ma a Békás-tó száraz medre…
(Megjelent a Hajdú-bihari Napló Melléklete 1992. július 11-i számának 22. lapján.)
A monostori Füzes
A mai Monostor-puszta és Monostori-erdő területén nem találunk sem élő vízfolyásokat, sem tavakat. De ennyire nem mindig volt szűkében a víznek ez a vidék! A középkor folyamán több volt errefelé a talajvizet megkötő és visszatartó erdő, és bizonyára bőségesebb volt a csapadék is. Középkori oklevelek tanúsítják, hogy Szólátmonostoron zálogba adtak olyan halászóvízet is, mely vízimalmot működtetett.
1635-ben nemzetes nemes és vitézlő Szalontai Toldi Györgynek házastársa, nemzetes és nemes Kun Kata asszony szükséges dolgai kényszerűsítéséből zálogba adta Szaláncz Monostor nevű puszta telek örökös jószágbeli részét a Hattház nevű szabad Hajdú Városban lakó Vitézeknek minden erdejével, szántóföldeivel, kaszáló rétéivel, halászó vizeivel és malom helyivel.”
1670-ben a hadháziaktól vissza váltott “Szaláncz Monostor nevű puszta prédimot Bácskai Újlaki György úr adta zálogba a Nemes Bihar Vármegyében lévő bötsülletes Debreczen városának, minden névvel nevezendő hozzátartozó pertinentiákkal specifice: Erdejével Mezejével, Szántóföldeivel, Kaszálló réttyeivel és Halászó vizeivel…”
A régi halászóvizek napjainkra már szinte teljesen elapadtak, csak a süppedő talajú, nyirkos rétek, az egyre fogyatkozó nádasok és a magányosan álló öreg fűzfák sejtetik, hol csoboghatott egykor a malomkereket forgató víz. Talán ott, ahol ma a Füzesnek nevezett lapály látható.
Két Füzes is volt Monostoron, egy régi és egy új, mindkettő a Pallag nevű lakott területtől északra, északkeletre. “A jegenyefasornál volt egy mocsaras rész, a régi Füzes” - idézi fel ifjúkori emlékeit adatközlőm, Sári Pista bácsi. “Az árok a régi Füzesbe vezetett. Az új Füzes mellett egy kis kerek erdő állt, fiatal akácos. Kis-erdőnek hívtuk. Szívesen jártunk oda vasárnaponként szórakozni.” A lapály vízfölöslegét a Remete-fok nevű árok vezette bele a Kondoros vizébe, a Nagyerdő északkeleti sarka közelében. Lehet, hogy ez a vízfolyás működtette egykor a monostori vízimalmot is?
(Megjelent a Hajdú-bihari Napló Melléklete 1992. június 27-i számának 18. lapján.)
A szordasi tavak
Kisebb állóvizek voltak a monostori Aszalós- és Kefés-dűlőben, a szordasi temetőtől (Nagy András-halomtól) délre. Az egyik - mindössze másfél-két holdnyi területű - a Szmirnyáktanya közelében feküdt. Nyáron bíbicek és más vízimadarak költöttek benne. Az elmúlt, meglehetősen aszályos évtizedekben kiszáradt, ma már szántják a medrét. A másik tó a dűlőút erdő felőli oldalán, a Radácsi-tanya szomszédságában terült el. s az előbbinél vala mivel nagyobb lehetett. Egy időben hordták is belőle a földet, vályogvető gödörnek használták.
Oláh László adatközlő szerint a “kastélyt” (Knoll-tanyát) is ebből a gödörből építették. A környező tanyák lakói évtizedeken át innen szerezték be a sárga földet a házak agyagpadlójának a mázolásához. Mélyebb részein káka és sás tenyészett, melynek sűrűjében bíbicek és vadkacsák tanyáztak, vizében gólyák kutattak békák, csigák és egyéb ehető vízi lények után.
Ám egyszer egy embernek gonosz ötlete támadt: “Jó lesz ez a gödör szemét lerakó helynek!” És a gondolatot tett követte. Pallagról éveken át oda hordták a sok hulladékot, piszkot, szemetet. A víz elszennyeződött, lassan az egész tó elenyészett. S attól az időtől kezdve a szordasi határba - mivel már nem volt sem táplálékuk, sem otthonuk - többé nem tértek vissza sem a lármás bíbicek, sem a vadkacsák, sem a méltóságteljesen lépkedő gólyák.
S tavasszal, a föld felszikkadása után, ha hirtelen szél kavardul, szennyes port, szemetes homokot sodor magával, messze a Nagyerdő, friss levegőt szomjazó város fölé…
(Megjelent a Hajdú-bihari Napló Melléklete 1992. június 27-i számának 19. lapján)
A hozzászóláshoz, regisztrálj vagy jelentkezz be .