Józsa története

Régészeti és településtörténeti adatok Józsáról

Császárkor, népvándorlás kora

1927 márciusában a felsőjózsai Sillye Gábor utca déli oldalán (a Harmat és a Kútfő utcák között) leletmentő ásatás során Sőregi János és Zoltai Lajos öt császárkori sírt tárt fel. (Az ötödik sírt feldúl va és kifosztva találták.) A “szarmata jazignak vélt” sírok egy több mint másfél ezer éves temető maradványai. “Valószínű, hogy a temetőnek folytatása van”, írta Zoltai a feltárásról szóló jelenté sében. Gyanúja megalapozott volt, az el múlt évtizedekben ugyanis a temető több sírját megtalálták és szétdúlták a Sillye Gábor, Függetlenség és Ördögkert utcák által határolt telkeken. Szakszerű feltárást a területen ez ideig még nem végeztek. “A leletek között láthatók bronzfibulák, színes és fehér pasztagyöngyök, üveggyöngy töredékek, korongon készült, sötétszürke, szépen ívelt hasú füles csupor, orsókarika, rézgyűrű, bronz nyak- és karperecek, s az egyik nyakperecen egy “miniatűr” bronz balta, melyet a találó később az egyik fibula tűjére húzott fel és csak körülményes vallatásra árulta el eredeti helyét, lévén a fibula nagyon tetszetős”.

A D-E-i tájolású sírokat Mesterházy Károly is szarmata eredetűnek tartja: “Józsa területéről, a falu délkeleti (?) széléről ismerünk egy szarmata temetőt, melynek két sírját kútásáskor találták meg. Mindegyik sírban volt nyakperec. Az egyik nyakperecen karikák, csüngők és baltácska volt felfűzve…” “Magyarországi lelőhelyek, ahol a római korból, a szarmata korból és a korai népvándorlás korából (hun kor és germán-kor) csontvázak kerültek elő” című térképvázlatán Kiszely István is szarmata korinak tünteti fel a felsőjózsai sírokat. Érdemes odafigyelnünk a miniatűr bronz baltára, melyet egykori tulajdonosa valószínűleg amulettként viselt. A balta alakú csüngők ugyanis germán eredetű Donar-Thor-amulettek, s mint ilyenek, nem az iráni szarmatákhoz, hanem a ger mán vandálokhoz, gepidákhoz, ill. gótok hoz köthetők. “Az ősi germán vallásnak több nyoma van a sírokban (Donar-Thor-amulettek, balta és félholdalakú csüngők), mint a kereszténységnek”, olvashatjuk a Magyarország története gepidákról szóló fejezetében.

Thor (Donar) isten (Odin és Tyr mellett) az ősi germán istentriász harmadik alakja, a mennydörgés és zivatar istene, akiről azt képzelték, hogy a föld termékenysége nagyrészt tőle függ, ezért a germán földművelők különösen tisztelték. “Számos történet szinte allegorikus formában mondja el harcát a telet, fagyot jelképező óriásokkal, akiknek erejét a tavaszi mennydörgés megtöri”. Thor (Donar) isten neve az indoeurópai sten- ‘mennydörög, zeng’ (görögül steinen ‘dörög, morajlik’) szóból származik, melyből az angolban thunder ‘mennydörgés’, az ónorvégban pedig thunnar (Donar), majd thórr (Thor) lett. A szó a csütörtök germán nevében (német Donnerstag, angol Thursday) és számos helységnévben fennmaradt. A straffordshire-i Thunderfield (880 körül Thunresfeld) és a rajnavidéki Donnersberg is Donar (Thor) isten egykori tiszteletét bizonyítja. Thor (Donar) a leírások szerint vörös hajú, erős férfi, kezében a menny dörgést jelképező balta, melyet számos északi sziklarajz megörökített. Kultuszáról Broby-Johansen a következőket írja: “A pap szertartásos öltözetben, a szent fejszével megáldja a házasulandókat. Egyes helyeken még a mi időnkben is szokás volt kőbaltát tenni az új pár ágya alá, a gyermekáldás biztosítására. Kréta szigetén a templom neve labyrint volt, ami fejszeházat jelent. És a kőfejsze dán neve -tordensten ‘mennydörgéskő,’ - elárulja, hogy ennek az eszköznek köze volt az idővarázslathoz. Nem csoda, hogy a fejszének olyan tisztelettel adóztak. A földművelés fejszével kezdődött: erdőt kellett irtani, szűzföldet kellett feltörni…”

A Felsőjózsán talált balta alakú amulett csupán egyetlen lelet, mely figyelmünket a gepidákra, illetve a vandálokra irányítja. A temető korának és etnikai hovatartozásának pontosabb meghatározásához szükség van további leletekre, további sírok feltárására. Fontos volna ez azért is, mert ettől a germánnak vélt temetőtől nyugatra (kb. 400 m-re, a Sillye Gábor és a Barakonyi utca sarkán) egy másik régi temetőről is tudunk, melynek környékéről szórványleletként valóban szarmata kerámia került elő.

A Bodai utca északi végéről szintén vittek szarmata edényt a múzeumba, az azonban nincs tisztázva, milyen kapcsolata lehet ennek a leletnek az utca nyugati oldalán megbolygatott, a lelőhelytől alig másfél száz méterre fekvő temetővel. A Kr. u. 1. század végén, Tacitus híradása szerint -miközben a szarmaták (”Iazyges”) az Alföld jelentős részét benépesítették -, a vandálok és gepidák még a Kárpátokról északra, a Visztula folyó vidékén éltek: a vandálok az Odera és Visztula középső folyása mentén, a gepidák pedig az utóbbi torkolatvidékén, a Balti-tenger partján. A gepidák 269-ben jelentek meg a Kárpát-medencében, s telepedtek le a Felső-Tisza vidékén, Dacia északnyugati peremén, nyugat felé szorítva a már korában beköltözött vandálokat. Az útvonal, amelyen a gepidák érkeztek, az a régi kereskedelmi út, mely a népvándorlás korában hosszabb időre hadiúttá vált.
Pavle Ivié jugoszláv professzor szerint egyes déli szláv törzsek, elsősorban a szerbek ősei szintén ezen az útvonalon költöztek a Keleti-Beszkidek vidékéről a balkáni Morava folyó völgyébe. (Párhuza mot von bizonyítatlanul a magyar Debrecen, szerbül Debrecin, valamint a szerbiai Debrc, makedóniai Debra és hercegovinai Dabra helységnevek között. A helyenként lemaradó, letelepedő szláv néptöredékek keveredhettek a helybeli gepida (teut-) és avar lakossággal, s a Tiszántúlon itt-ott előforduló szláv (tót) eredetű földrajzi nevek tőlük is eredhetnek, nem pedig egy később visszatelepült bolgár-szláv etnikumtól. A bolgár-szlávok - a nyelvi és történelmi adatok alapján - a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között vonultak jelenlegi hazájukba.)